Az Őrült Fogja - Jikook 18+ /BEFEJEZETT/

5.rész

- Jungkook szemszöge - 

Az ideges férfit nézem magammal szemben, akinek szeme villámokat szór felém, melyek talán még a nagy Zeusz villámainál is félelmetesebbek lehetnek. Kezeivel a nemrégen tőlem elfogadott poharat markolja, majd mérgesen lecsapja az asztalra, aminek köszönhetően a benne lévő folyadékból nem kevés kilöttyen az asztalra, ahonnan szépen lassan a földre is folyik. 
- Te nem vagy normális - hangsúlyából hitetlenség árad, harag és kétségbeesés is, hiszen nem nézte ki belőlem az előbb közölteket és eléggé felzaklatta az információ. Végülis ki az, aki ne térne ki a hitéből azok után, hogy az amúgy viszonylag normális legjobb barátja bejelenti, hogy egy tizenhét éves fiút elrabolt és már nagyjából négy hónapja fogva tartja. Azt hiszem hülyeség volt jobb reakcióra számítani, hiszen én is pontosan tudom, mennyire megbocsájthatatlan dolgot tettem és hogy ebből semmiképpen nem kerülök ki jól. Mégis.. ő nem tudja, hogy én mit éreztem akkor, amikor megpillantottam Jimint az utcán. Egyszerűen az a szépség magába szippantott és máris éreztem, örökké magam mellett akarom tartani őt és gyönyörködni benne, miközben rajta végre levezethetem azt a sok feszültséget, mely folyamatosan lüktetett szívemben. Alig hittem el, hogy tényleg ezt csinálom, de egyszerűen szükségem volt rá, mert ha azóta se tettem volna semmit a jobb közérzetem érdekében, valószínűleg már a sírban lennék. Ő kellett nekem ahhoz, hogy ez ne következhessen be már most.
- Tudom - adok választ előbbi kijelentésére, hiszen kezdett hosszúra nyúlni a kettőnk közötti csend, mert ő csak nagy és hitetlen szemekkel bámult rám. Tekintetébe vegyült valamiféle undor, de olyan érzésem volt, hogy meg fog nekem bocsájtani és segíteni fog abban, ami miatt idehívtam őt. Természetesen maximálisan bízok Teahyungban, az egyetlen emberben aki tényleg mellettem van és tudom, hogy még ezek után is velem marad. Persze csak azután, miután kitombolta magát és megnyugtattam, nem vagyok se szocio-, sem pedig pszichopata.
- Mégis miért..? - hangzik el az első kérdés, melyre számítottam. Mindent el kell neki őszintén mondanom, ha azt akarom, tisztában legyen az egész helyzettel és segíthessen nekem. Hangja jelenleg sokkal inkább megtört és szemei csillogva pihennek arcomon. Nem attól fél, hogy bántani fogom őt, mert ha akartam volna, nagyon sokszor megtehettem volna. Sokkal inkább attól félhet, ha jól ismerem őt, hogy elvesztette-e a legjobb barátját, mert egy teljesen más ember ül előtte. Egy olyan, aki képes egy ilyen igazi gaztettre. Én tudom, hogy nem ment el az eszem és a mai feladatom, miszerint erről őt is meggyőzzem. 
- Tudod, hogy nagyon stresszes a munkám, nem? Ahogy azt is, mennyire régóta őrzöm magamban ugyanazt a sok fájdalmat? - mind a kettőre csak aprót bólint, nem szakítva félbe engem, ezért én sem állok meg a magyarázatomban. - Nem tudtam már mit kezdeni ezzel. Sokszor mikor hazaértem, már csak szét akartam verni tehetetlenségemben valamit és volt, hogy meg is tettem - rezzenéstelen arccal avatom be a részletekbe, bár belül valami furcsa érzés fog el. Nem szokásom a fölösleges cseverészés, főleg nem magamról és a problémáimról. Most mégis ezt teszem és a lehető legőszintébbnek kell lennem ráadásul, hogy semmiképpen ne veszthessem el Taehyungot és mellékesen, ne zárasson be börtönbe. Nem mintha félnék ettől. A beszélgetés végére meg fog nyugodni és nem lesz semmi probléma, csak ilyenkor mégis előjönnek az emberben azok az apró kételyek, melyek elbizonytalanítják. - Aztán, az egyik nap amikor kint sétáltam, megpillantottam Park Jimint. Egyből megfogott a kisugárzása és csak előhozott belőlem valami olyan ösztönt, amire már szükségem lett volna, hogy elengedhessem ezt a sok nyomasztó érzést. Nem is gondolkodtam, egyszerűen követtem a házáig és onnantól kezdve nem volt nehéz kiderítenem a többit a pozíciómnak hála. Egyszerűen vágytam rá, de ennek ellenére mikor leesett, mit is akarok megtenni, vissza akartam fordulni és csak elfelejteni az egészet. De képtelen voltam rá. A testem és eszem is pontosan tudta, hogy rá van szükségem egy kiegyensúlyozottabb élethez és magam mellett akarom tartani. Ezért.. egyik nap ráírtam, mintha egy sulis társa lennék és bókolgattam meg hasonlók. Aztán másnap reggel egy találkozóra hívtam a sulija közelében és elraboltam őt. Október nyolcadikán - mesélem el neki, ő pedig minden szavamat feszülten hallgatja. Látom rajta, már most szeretne engem egyszerűen megérteni és csak megbocsájtani, mert nekem a legjobbat akarja, de az esze még nem tudta elfogadni, hogy tényleg képes voltam ezt elkövetni és elcseszni valaki életét ilyen mértékben. 
- Utána.. mit csináltál itt vele? - hangja csendes és nem olyan biztos abban, hogy hallani akarja a válaszomat. Ahogyan én sem tartom jó ötletnek hosszan ecsetelni azokat, amiket Jimin ellen elkövettem. 
- Ami miatt elhoztam magamhoz. Megpróbáltam kiengedni a gőzt és egészen sikerült is, ameddig.. - itt elakad egy kicsit hangom, mivel nagyon nem szívesen mondom ki ezt, de kénytelen vagyok, mert ezzel kapcsolatban meséltem el az egészet Taenek. - Bele nem szerettem.