Az Őrült Fogja - Jikook 18+ /BEFEJEZETT/

15.rész

- Jungkook szemszöge –

A magánterületemen lévő, visszataszító embereket figyelem tekintetemmel, egy pohár bor társaságában. Nagyjából tízen lóghatnak bele a magánszférámba, azaz ennyien tartózkodnak házam területén. Ez a fordulat pedig teljesen kikészíti idegrendszeremet és egyedül a borra próbálok koncentrálni, na meg arra, hogy senki se hagyhassa el a konyha és a nappali területét. Ezért többször felkelek és tekintetemmel ellenőrzöm mindig, hogy mindenki megfelelően betartja-e kérésemet. Semmi kedvem nem volt ehhez az egész puccparádéhoz, főleg miután ma reggel tudtam meg, miszerint nálam akarnak megbeszélést a cégemben lévő fontos emberek. Így enyhe szívinfarktussal és haraggal tértem vissza házamba, ahol Jimint azonnal el kellett távolítanom a pincébe és elkezdenem néhány előkészületet. Nem egy nagy megbeszélés ez és nem is igazán egy buli, amilyeneken az itt lévő férfiak előszeretettel vesznek részt. Inkább csak egy amolyan baráti összejövetel hangulatára emlékeztet a légkör, azonban ahhoz nem járultam hozzá, mint házigazda. Bár talán nem is ez a legidegesítőbb az egészben, hogy bepofátlankodnak otthonomba és konyhámat a drága italoktól megfosztják, hanem a félelem, ami Jimin miatt görcsbe húzza mellkasomat. Frusztráló érzés, ahogyan itt lézengenek ezek a pojácák és ha bárki véletlen letévedne a pincémbe, akkor kitörne a botrány. Na de nem is akármilyen.. Az egész életem, a munkám és minden amiért megdolgoztam elveszne. Ez pedig egy olyan dolog, mit semmiképpen nem engedhetek meg magamnak. Éppen ezért árgus szemekkel figyelem az ittlévőket. Aki pedig a házam többi részét indulna felfedezni, egyből egy újabb italra invitálom inkább a konyhába. Ez a taktika sokáig megfelelőnek is bizonyult, csak akadt egy ember, kinek tekintete semmi jóval nem kecsegtet nekem. Gyanakodva követi figyelemmel minden lépésemet és mikor valakit házam többi részétől elterelek, még fürkészőbben tekint rám. Egyszerűen semmi esély sincs arra, miszerint tudomása legyen a nálam tartózkodó fiatalkorúról. Mégis olyan határozottan méregeti az egész helyzetet, hogy bizonytalanságba ringat, amitől csak még feszültebb és idegesebb leszek. Azonban mégsem tehetek semmit ez a férfi ellen, csupán elkerülhetem őt. Nem szándékozok hozzámenni beszélgetni, mert akkor hiába lenne tökéletes tématerelő és meggyőző képességem, ő még félő, hogy feltételezésétől így sem hátrálna. Persze szeretek játszani a tűzzel, azonban csak addig, ameddig van esélyem ellene. Mikor én kerülök hátrányba vagy veszélyes helyzetbe akkor hátrálok és óvatosabban folytatom piszkos dolgaim. Ez viszont nem gyávaságom bizonyítja, hanem azt, miszerint elég óvatos vagyok ahhoz, hogy a végén akár nyerhessek is ennek a harcnak. Sőt, egészen biztosan én nyerem meg.. Cseppet sem boldog meglepetésemre, az eddig engem gyanúsan méregető férfi, nemes egyszerűséggel elindul a ház többi része felé. Egy pillanatra ledermedek, hiszen számára lehet gyanúsabb lenne, ha odalépnék ismételten és elterelném más merre. Így végül csak csendesen figyelem, melyik irányba óhajt menni. Szerencsémre az emeletre indul fel, így egy kicsit fellélegezhetek. Azért siettem haza olyan korán ez a találkozó miatt, hogy legyen időm a gyanakvásra okot adó tárgyakat is eltüntetni. Azokat pedig könnyebben rejthettem el az egyik szekrénybe a földszinten. Leakartam alapból vinni a pincébe, azonban nem volt már arra időm, így csak odáig jutottak. 

Ezen munkatársamon kívül, szerencsére senki más nem foglalkozik velem vagy a házam rejtélyével. Így figyelmemet elég egy irányba irányítanom, ami azért nagyobb könnyebbség, mintha mindenkit ugyanolyan százszázalékos figyelemmel kéne kísérnem. Csak tudnám, mit hisz rólam vagy miből merült fel benne, hogy rejtegetek valamit. Esetleg mindenkivel ilyen gyanakvó? Vagy a helyemet szeretné átvenni és ezért azt reméli, bármilyen piszkos dolgot talál? Nem tudom melyik, de mivel már régebb óta fent tartózkodik, a biztonság kedvéért ránézek. Akkor is, ha semmit sem találhat fent. 

Lépteimet határozottan indítom el a lépcsőfokokon, boros poharamat immáron inkább egy fegyvernek titulálva. Hiába csodálkozna ezen először bárki, de a kételkedőknek tanácsolom, hogy gondolkozzanak el, milyen érzés lehet ha rajtuk törnek szét egy poharat. Szépen széttörik testükön és puha bőrükbe beleáll a sok éles szilánk és több mély sebet is ejthet. Ezért biztos vagyok benne, hogy mindenkit megtántorítana egy ilyen fájdalom. Ezért nem érdemes semmit lebecsülni, ami kívülről ártatlannak tűnik.- Á, Mr. Jeon - hallom meg a keresett idióta hangját, aki éppen elindul az emeletről a földszintre, arcán ravaszdi mosollyal. Hiába tudom, semmit sem találhatott amitől így vigyoroghatna, mégis gyorsabban ver a szívem, ahogy egy semmirekellő kisfiú miatt az egész életem romba dőlhet és szabadságom elveszítve lehetek börtöntöltelék. Eközben persze a társadalom megbélyegezne és olyan jelzőkkel illetne, melyekhez semmi joguk nem lenne, mikor nem is ismerhetik érzelmeimet.. Mégis megtennék, hiszen ez a társadalom már csak ilyen. Elítél ártatlanokat és bűnösnek titulálják őket, miközben a bűnösöket az utcákon hagyják mászkálni elismert, sikeres emberek formájában.
- Mr. Kyong, segíthetek valamiben? - kérdezem, miközben arcomra egy mézes-mázosnak szánt mosolyt ültetek, ezzel próbálva a segítőkész házigazda szerepét eljátszani. Erre azonban csak egy pökhendi mosolyt kapok válaszul. 
- Csak a mosdót kerestem, de már megoldottam. Ettől függetlenül köszönöm a készséges segítségnyújtást - néz végig határozottan a szemembe, miközben próbál érzelmeimre hatni. Azonban mikor nem sikerül neki, csak egy biccentéssel megy vissza konyhába, egy újabb pohár italért. Én még egy pár pillanatig csak tekintetemmel követem őt, hiszen viselkedése és hanglejtésre, tényleg aggodalomra adnak okot. Azt nem tudhatom, mi is járhat a fejében és mit is keresett pontosan, de mindenképpen jó lesz vele vigyázni. Bármi is a terve, nem engedhetem meg neki a megvalósítását. Számomra akár végzetes következményekkel is járhat.

Hamarosan végre véget ér ez a borzadály és az emberek egyszerre kezdenek el kiszállingózni házamból. Többen elég részegek, de még mindenki próbálja magát annyira tartani, hogy legalább hazáig eljuthasson autója biztonságában. Természetesen a rendőrséggel nem számolnak, így nyugodt szívvel ülnek piásan is a volán mögé. Saját biztonságuk sem igazán hatja meg őket, hiszen ők úgy gondolkodnak, bizonyára halhatatlanok és még az ördögöt is lefizethetik. Természetesen az utolsó ember aki elhagyja lakásomat nem más, mint az egész délután a titkaim után szaglászó Kyong. Ő lép mellém utoljára, ajkain lealacsonyító mosollyal, amit azonnal készségesen viszonzok neki. Erre azonban olyan reakciót ad, melyre egyáltalán nem számítottam és egész testemet ellepi az iránta érzett düh és megvetés.
- Pontosan Jeon, mosolyogjon csak. Mosolyogjon, ameddig megteheti - ezekkel a baljós mondatokkal lép ki házamból, majd mire bármit is mondhatnék ennek a felfuvalkodott hólyagnak, már be is érte a többieket, így nem tehetek ellene semmit. 

Szavai itt maradnak azután is, mikor az ajtót idegesen csaptam be hátam mögött és nem igazán sikerül lenyugtatnom magamat, ugyanis félelmem haragot szült, melyet nem túl könnyű eloltani. Olyannyira nem, hogy hiába fogom vissza magamat tíz percig is és csak utána sietek Jiminhez a pincémbe, mérgem csak nőttön-nő. Tehetetlen vagyok jelenleg és a következményeket várni idegőrölő, miközben teljesen tudatlanul maradtam itt. Ellene nem tehetek semmit, hiszen azzal csak okot szereznék magam ellen, mert valószínűleg már minden előkészültet elvégzett. Az ilyen pozíciókban lévő emberek nem cselekszenek elhamarkodottan, ezért biztos vagyok benne, hogy jelenleg tényleg csak ölbe tett kézzel várakozni tudok. Én viszont erre nem vagyok képes és haragom jóval nagyobb, mint az eszem. Hiába mondja egy belső hang ugyanis, miszerint ne tegyek semmit. Csak egy film társaságában kéne kivárnom, ameddig hangulatom durvasága csökken picit. Fejemben mégsem így történnek a dolgok, talán az alkohol túlzott fogyasztása miatt, így a lényeg, hogy mikor végre Jiminhez lejutok, ajkaimon elégedett és olyan beteg vigyor jelenik meg, melyet nagyon régen érzékeltem csak magamon.
- Hát itt a mi kis törött szárnyú angyalkánk - ejtem ki gunyorosan a szavakat, hiszen ahogy ül, ártatlan sugárzása teljesen megbabonáz. Beteg és bosszúra éhes fantáziámat csak tovább hergeli ez az angyali aura. Szeretném minél hamarabb magam alatt tudni és fájdalmasan sikítozó hangjától élvezkedve kiadni rajta dühömet. Ő az én tulajdonom, ezen pedig semmi és senki sem változtathat. Egyedül én irányítok mindent, ami vele kapcsolatos. Teljes hatalmam van a lelke és teste fölött is, így ha nekem most arra van szükségem, hogy a felgyülemlett feszültséget kiadjam, akkor neki csak el kell tűrnie az általam kiszabott bántalmazásokat.

Arca megszeppen kisugárzásomra. Kis értetlenség is látszódik tekintetében, azonban hátrálás helyett, csak összébb kuporodik félelmében. Ez persze nekem borzasztóan tetszik és az agyam felett szinte teljesen átveszi az irányítást a tömény erőszak és az a beteg énem, amelyiket elég sokáig sikerült elnyomni a kis törékeny fiúhoz kötődő gyöngéd érzelmek miatt. Most viszont nincs kegyelem. Nincs semmilyen stop gomb fejemben, csak az a félelem, miszerint mindent elveszthetek és a birtoklási vágy, hogy Jiminnek az enyémnek kell lennie és minden érzelme felett én uralkodhatok egyedül. Ezt be akarva bizonyítani túrok durván hajába, majd erősen megtépve azt fordítom arcom felé tekintetét, nem hagyva, hogy elfordítsa azt. Hagyom, hogy a testét átjárja a félelem szadista mosolyom miatt és csak akkor fordítom ágyékom felé tekintetét, mikor már remeg a következő órák előrelátható borzalmaitól.
- Tudod mi a dolgod? - kérdezem, miközben egyértelmű célzásként hagyom, hagy szemezzen nadrágomba rejtett férfiasságommal, majd mikor nem válaszol, idegesen csattant másik kezem puha arcán majd lököm le őt a földre. Fájdalmas nyüszítése csak még jobban felpezsdíti vérkeringésemet és immáron csak erre a helyzetre tudok koncentrálni. Ki akarom élni minden vágyamat, melyet elnyomtam a furcsa és nyálas érzelmek miatt. Na és kiakarom adni a feszültséget, gyönge teste kínzásával.

Jelenleg nincsen józan ész, csakis az elnyomott ösztönök, melyeket sosem szabadna szívünk mélyén tárolni. Így egy váratlan pillanatban fognak kitörni és sokszoros nagysággal csapnak majd le a kiszemelt áldozatra. Ilyen, mikor egy hónapokig ketrecbe zárt, éheztetett vadállat kiszabadul, méghozzá a legrettegettebb fajból. Ez pedig nem más, mint az ember.