Running out of time (Avengers ff.)

The Future

~-Azt látom.-mosolyodtam el én is. Közben lassan másoknál is kezdett elmúlni az átok hatása. Ezt látva addig ültünk csendben, amíg végre mindenki felszabadult az átok alól. Mire mindenki meglett, egy nagy kört alkotva szorosan összeölelkeztünk. Ettől az érzéstől újra élet költözött belém.~

     Mint ahogy a könyvek nagy része szokott, ez is egy happy enddel végződik. Visszatértek a Bosszúállók, a családom. Ők jelentenek mindent számomra. Azzal az információval, hogy valójában Odinson vagyok, nem tudok mit kezdeni, de ezt hanyagolom egy darabig. Úgy érzem, még ha istennő is vagyok, a szívem visszahúz Midgardra. Nem tudom csak úgy itt hagyni a csapatot és nem is szeretném. 

     A hadiszállást újra lezárták, mivel nagy építések zajlanak jelenleg. Őszintén szerintem nagyon nincs értelme újraépíteni, mivel minden jel arra mutat, hogy a legközelebbi akció során újra kárt fog szenvedni. De hát mégis kell egy hely ahol lakhatunk. Ha már a csapat nagyjának nincs rendes családja. Mi jelentjük egymásnak a családot. Még ha nem is vagyunk itt mindig. 

     Idő közben ideiglenesen visszaköltöztünk a Stark toronyba. Pietroval sokat javult a kapcsolatom, már ott tartunk, hogy hivatalosan is egy pár vagyunk. Kellett egy kis idő, amíg mindketten erre a döntésre jutottunk, de megérte. Thor rendszeresen meglátogat és folyamatosan azt kérdezgeti tőlem, hogy mikor szándékozok Asgardba költözni. Nos, ez egy nagyon-nagyon jó kérdés. Még én sem tudom. Talán pár hét, pár hónap, év... Vagy soha? Azt hiszem jobb lesz, ha itt maradok. Itt nőttem fel, itt is akarok meghalni. Ha egyáltalán meghalok. Tényleg! Mikor fogok meghalni? Ha most 23 éves vagyok és egy istennő (Jézusom, de fura ezt a szót használni) akkor meglehet, hogy nem is 23 éves vagyok, hanem minimum 50! Na jó, erre vissza fogok térni, ha legközelebb Thorral találkozom. 

     Jelenlegi helyzetjelentést tartva: a csapat fele éppen tunyul valahol a Stark torony millió-egy szobájában, a másik fele (beleértve engem is) éppen filmet nézünk a nappaliban. Nagy dilemma volt eldönteni, hogy mit nézzünk, ugyanis mi Tonyval és Natashaval az új Halálos iramban 9. részére szavaztunk, viszont Samék leszavazták, így jelenleg a Lucat nézzük (ha valaki bármikor is elgondolkozik azon, hogy mit csinálhat egy szuperhős vagy egy isten a szabadidejében, jusson eszébe az a jelenet, ahogy a kanapén terpeszkedve Disney rajzfilmet nézünk).

     Ami a szüleimet és a testvéremet illeti... Nos, őket tudomásom szerint a S.H.I.E.L.D ráncigálta el a helyszínről, jelenleg pedig fogva tartják őket, amíg ki nem szednek belőlük valami hasznos infó. Nem hinném, hogy sokra mennek velük. Őket ismerve (inkább újraismerve) nem fogják beköpni a Hydrát csak úgy. Vagy valami borsos árat kérnek cserébe, vagy inkább ott döglenek meg a cellába. 

     Most, hogy az életem végre sínen van, ha ki lehet ezt jelenteni úgy, hogy a Bosszúállókkal élek egy fedél alatt, úgy gondoltam jó lenne leírni a történteket. Nem tudom hogy jött ez az ötlet, talán csak unalomból. Viszont bennem van az a félelem, hogy egyszer elfelejtem. Egyszer valamilyen esemény során kitörlődik az agyamból és nem fogok emlékezni rá. Már kevés dologtól félek a történtek után, de a felejtés mindig megrémített engem. Talán ez a legfőbb oka annak, hogy ezt leírtam. És hát egyszer mindennek vége, mint ahogy ennek a kis történetnek most. Arra gondoltam, hogy jó lenne stílusosan lezárni ezt a kis kalandot akár egy igazi írónő. 

Nem számítottál rá?