Running out of time (Avengers ff.)

I can walk!

~-Haha, nagyon vicces.-gúnyolódtam.~

     Gyorsan összepakoltam a cuccaimat, nem mintha olyan sok lett volna, aztán lementem vacsizni a többiekkel. Már mindenki az étkezőben volt, mind rám vártak. Gyorsan leültem és elkezdtem kajálni a többiekkel. Véleményem szerint az a legjobb az egész napban a Bosszúállókkal az, amikor együtt kajálunk és végig hallgathatom, ahogy együtt hülyülnek, vitatkoznak vagy nevetnek.

-Egyébként, Mia!-szólított meg Tony.

-Hm?-ráztam meg enyhén a fejemet. Kicsit elkalandoztam.

-Kész van a kütyü, ami segít majd neked járni. Ha szeretnéd, most vacsora után is kipróbálhatod.-veregette meg a vállamat. Ezt síri csend követte. Mindenki az én reakciómat várta. 

     Hirtelen felindulásból Tony nyakába kapaszkodtam és elkezdtem jó szorosan ölelgetni. Ő természetesen viszonozta a gesztust, de látszott rajta a meglepettség.

-Ja, és holnap költözünk!-kiáltotta el magát, hogy biztosan mindenki hallja. Ez a hír mindenkit váratlanul ért, így mindenki elkezdte kérdésekkel bombázni Tonyt. Én gyorsan befejeztem a vacsorámat és elindultam a szobám felé. Hagytam őket, hadd beszéljék ki magukat, nekem már nem volt ahhoz energiám, hogy végig hallgassam őket.

     Amikor elértem a liftet, egy enyhe fuvallatot éreztem az arcomon. Nem néztem a szemébe. Nem mertem, mivel szégyelltem magam a mai kis akcióm miatt... Nem megsérteni akartam ezzel, hanem csak meg akartam neki mutatni, hogy erős vagyok és már túlléptem rajta. Ami nem teljesen igaz, de erről nem kell tudnia. 

-Ugye tudod, hogy addig fogok itt állni melletted, amíg meg nem szólalsz.-törte meg a csendet.

-Tudom...-sóhajtottam.

-Szóval akkor te és Bucky...

-Jaj, Pietro, ne kezdd ezt, kérlek. Ehhez most nagyon nincs kedvem. Bucky és én nagyon jól kijövünk, ennyi.

-Ó, oké... Értem...-szólalt meg hirtelen.

-Remélem ezzel megnyugtattam a lelkiismeretedet.-tettem hozzá gúnyosan. Nem tudom mért mondtam ki, vagy egyáltalán mért gondoltam erre, csak úgy jött. 

-Hogy mondod?-kérdezte meglepetten.

-Bocsi, én nem úgy gondoltam, csak... Nem tudom mért mondtam ezt...-kezdtem el pásztázni a földet.

-Mindegy, felejtsd el, inkább megyek, amúgyis még be kell pakoljak.-intett le.

-Várj egy pillanatot...-próbáltam megállítani, de már késő volt. Jaj, mit is vártam?! Csak egy önfejű bunkó! Ha nem akar nekem megbocsájtani, az nem az én bajom.

     Már szálltam volna be a liftbe, amikor Tony utánam szólt.

-Hé, Mia! Akkor ki szeretnéd próbálni az új kütyüdet? De ha túl fáradt vagy hozzá, akkor hagyhatjuk holnapra is.-hirtelen kiment az álom a szememből és elindultam Tony után. Alig vártam, hogy láthassam azt a bizonyos szerkezetet, ami lehetővé teszi, hogy újra járhassak. El sem tudom képzelni!-Péntek, hívd ide Rhodeyt, ő jobban tud ebben segíteni, mint én.

-Igenis, uram.

     Nem sokkal később Rhodey belépett a laborba és izgatottan várta, hogy Tony felszerelje rám a kütyüt. Közben nagyba magyarázta, hogy mit hogyan kell csinálni annak érdekében, hogy majd egyedül is használni tudjam. Miután Tony végzett, Rhodey megfogta a kezemet és felsegített. Elsőre nem nagyon ment, mivel összerogytam, de kedves támogatóm felhúzott a földről. A kezemet átlendítette a nyakán és együtt, lassan elkezdtünk lépegetni. El se tudom hinni, hogy újra járok! Te jó ég! Kábé egy órán keresztül sétáltunk össze-vissza a laborban, amikor észre vettem, hogy Rhodey kezd elfáradni. Mondjuk én is eléggé fáradt voltam, de nagyon oda meg vissza voltam az új szerkezetemért. Nem akartam tovább kínozni Tonyékat, szóval megkértem Rhodeyt, hogy tegyen vissza a tolószékembe és menjenek nyugodtan aludni, a többit majd megoldom egyedül. Tony odajött és gyorsan leszerelte rólam a kütyüt, közben magyarázta, hogy mit hogy kell.

-Amúgy Tony, hogy is hívják ezt az izét?

-Lábmerevítő. Na, de most menj szépen és feküdj le. Látom mennyire fáradt vagy. Ezt elteszem, majd holnap még gyakorlod a járást, oké?

-Oké, köszönök mindent! Jó éjt, szép álmokat.

-Neked is.-felelték egyszerre. Kifelé menet hirtelen megpillantottam Pietrot az ajtóban.

-Mióta állsz ott?

-Hát, kábé egy órája.

-Ó, értem...

-Ügyes vagy, Mia. Ha így folytatod, hidd el, újra tudsz majd járni és harcolni is. Ha szeretnéd ezt folytatni.-tette hozzá mellékesen.

-Pietro, nekem nincs más választásom. Mutáns vagyok. Nem tehetek semmit ez ellen, szóval itt kell, hogy maradjak.

-Oké, igen, ez jogos...

-Most ha megbocsájtasz, elmennék aludni, mivel elég fárasztó napon vagyok túl.

-Ja, persze, megértem. Csak tessék. Segítsek felmenni?

-Megoldom. Képzeld, mostanig is ment  egyedül.-talán nem kellett volna ezt mondanom...

-Igen, tudom...-hajtotta le a fejét.

-Sajnálom, én csak... Ideges vagyok, nem akartalak megsérteni se semmi, csak... Ah, mindegy, hagyd. Jó éjt.-sóhajtottam.

-Jó éjt, szép álmokat.-intett, aztán el is tűnt.

     Nagy nehezen eljutottam a szobámig és gyorsan ágyba bújtam. Alig várom, hogy láthassam a főhadiszállást. Soha nem láttam még belülről, így nagyon furdal a kíváncsiság. 

Author's comment: Sajnálom, kicsit uncsi lett ez a rész, de a közeljövőben megpróbálok minél érdekesebb fejezetekkel előrukkolni. Addig is, mindenkinek szép napot! ;)