Running out of time (Avengers ff.)

Packing up and moving away

~Ez volt Mia Cooper életének újabb része, remélem minél hamarabb rájövök, hogy mit is akar jelenteni, amit Loki mondott. Talán mégis jó ember (elnézést, félisten, csak a megszokás hatalma) lett belőle. Vagy én hülyültem meg, attól a fekete micsodától.~

     Ahogy mondtam, ma kemó lesz. Ami azt illeti, kicsit félek, mivel fogalmam sincs, hogy mit kell csináljak, vagy hogy fájdalmas-e egyáltalán. Jelenleg abban reménykedek, hogy Loki nem felgyorsította, hanem lelassította a halálomat, de ezt nem nagyon nézném ki belőle.

     Az éjjel nem tudtam aludni, így kimentem az edzőterembe. Nem mintha nagyon lett volna ott mit csináljak, de nagyon ideges voltam. Mivel egy nyomorék lettem, (még mindig nem törődtem bele a sorsomba) szinte semmit nem tudtam csinálni, de őszintén már nagyon hiányzott az edzés. Felvettem egy pár kesztyűt és próbáltam ütögetni egy boxzsákot. Kezdtem egyre idegesebb lenni, mivel még ez se sikerült és hát ehhez nem kell használni a lábad. Vagyis inkább nem muszáj. Egy idő után már annyira elegem lett mindenből, hogy elordítottam magam és egy akkorát ütöttem, hogy a zsák konkrétan elszakadt.

-Ajaj, azt hiszem valaki nem tud aludni.-hallottam valaki hangját a hátam mögül. 

-Mért jöttél?-kérdeztem idegesen.

-Hé! Nem tettem semmi rosszat ellened, hogy mérges legyél rám. És ami azt illeti, te keltettél fel.-tette hozzá vigyorogva.-Na de most rajtad a sor, mesélj.

-Jaj, Bucky, hidd el, szeretnék, de nekem ez nem megy. 

-Nekem is sikerült és hidd el, nem volt könnyű.

-Na jó, gyere, csüccs ide le.-mutattam a mellettem levő székre.

-Figyelj, nem akarom rád erőltetni, csak úgy gondolom, hogy jobb, ha valakinek elmondod. Az talán segít jobban elviselni. De persze megértem, ha nem pont én vagyok az, akinek el akarod mondani. Hisz nem régóta ismerjük egymást és nem is volt nagyon időnk ismerkedni.

-Bucky, állj már le.-nevettem el magam.-Te megbíztál bennem, most én is ezt teszem, és nem hinném, hogy meg fogom bánni.

-Ó, oké.-ült le mellém zavartan.-Na akkor hallgatlak.

-Tudod, az egész úgy kezdődött, hogy az apám egy iszákos barom volt és elhagyta anyát valami nőért. Anya kicsit megzuhant, de segítettünk neki átvészelni a nehéz napjait. Jó pár évvel később a tesóm, Fred eltűnt. Anya azt mondta, hogy meghalt, de kiderült, hogy a Hydránál van. Az anyám, két évvel ezelőtt meghalt. Egy éve megtalált a Hydra és ha nem szabadítottatok volna ki, talán még mindig ott kuksolnék. Röviden ennyi.-hadartam el az egészet.

-Értem... Nos, az jó, hogy az apád és a tesód nem halott, viszont az már más dolog, hogy a jó vagy a rossz oldalon állnak. Nekem például már nincs senkim. Csak Steve, aki a legjobb barátom.

-Szerintem jobb így. Ha tudod, hogy békében nyugszanak valahol, az jobb minthogy arra vetemedj, hogy önvédelemből meg kelljen öld őket.

-Hát, ebben van valami. Azt még megkérdezhetném, hogy mi nyomja a lelked? Mivel nem mindennapi dolog, hogy elszakítunk egy boxzsákot, vagy hogy kiabálunk éjnek évadján. 

-Csak... Csak félek, és ideges vagyok. Nem tudom mi vár rám holnap. És nézz rám, már edzeni se tudok, hogy nyomorék lettem! Semmit se tehetek! Mert nem tudok járni! Bucky, nyomorék lettem, ennél nagyobb átok nincs a világon!-kezdtem egyre hangosabban beszélni.

-Mia, figyelj rám. Tudom, hogy nem ismerlek még annyira, de szeretném, ha tudnád, hogy nálad erősebb és kitartóbb embert nem láttam az egész világon. Nem hinném, hogy pont egy bénulás fog ki rajtad, vagy az Angyal. Annak ellenére, hogy lebénultál, még ugyanolyan kedves és gyönyörű vagy, mint amilyen előtte voltál.-mondta komolyan a szemembe nézve.