Életem árán is |BEFEJEZETT|

Egy fontos dolog|11.rész|

Livi:
Reggel az unikornisoktól elköszöntem és felébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy Dorothy és Aidan alszik. Úgy döntöttem felébresztem őket.

- JÓ REGGELT! - elkezdtem ugrálni a fiú hasán.

- Liviiii. - mondta Dori aki a hangomra ébredt fel. - Ne ugrálj szegényen!

- Jóóó... - mondtam szomorúan és leugtottam a földre. - Weeeee....repülök!

- Úgy hiszem fel kell kelni, mert még a végén összetöri magát.

- Igazad van Aidan.

Aidan:
Végre igazat adott valamiben. Ezt fel kell írnom a naptáramba. A legszebb nap az életemben, jó nem teljesen, de akkor is.

Ekkor hallottunk egy nagy koppanást.

- Mi volt ez? - kérdeztem és lerohantunk a lépcsőn. - Minden rendben van Unikornis? - néztem a kislányra aki a földön ült.

- Te egy gonosz kobold vagy aki a tündéranyót fogságban tartja. - jelentette ki és szaladt tovább.

- Hogy mi vagyok? Mit csináltam?

- Egy gonosz kobold vagy és fogságban tartassz engem. - mondta Dori. - Azt hiszem játszuk a szerepünket amit kaptunk, mert ha bedurcizik akkor nehezem fog megbocsátani.

- Hát jó. - mondtam és szaladtam a kislány után aki már az asztal alatt volt, hogy ne találjuk meg. - Hol van a varázslatos unikornis? Az előbb még itt volt. - a szemem elé tetten a kezem és kerestem.

Dorothy:
Sose láttam még ennél aranyosabbat. 2 ember aki a világot jelenti számomra, éppen együtt játszik. Ha ez álom akkor valaki csípjen meg.

Miközben néztem ahogy elvannak, kaptam egy hívást. Ismeretlen szám volt.

= Halló! Ki keres? - szóltam bele a telefonba.

= Dorothy Dove? - szólalt mrg egy férfi hang a telefon túloldaláról.

= Igen, én vagyok az. Miben segíthetek?

= A kórházból hívom önt. - ennek a szónak a hallatán megfagyott bennem a vér - Az édesanyja magához tért. Ha tudna jöjjön be. - elmosolyodtam.
~ Végre magánál van és beszélhetek vele -Nem tudjuk, hogy meddig lesz magánál. - és itt, megint elszomorodtam.

= Rendben. Értem. Máris indulok. - lettettem a telefont.

Ott álltam egyhelyben és csak néztem a padlót. Magánál van, de nem tudják meddig. Lehet, hogy most beszélhetek vele utoljára és utána elveszítem.

- Minden oké? - kérdezte a fiú aki közben előttem állt, de nem vettem észre.

- Persze. Anya ébrem van. Azt mondta az orvos, hogy menjünk be hozzá.

- Ez remek hír, ennek ellenére te szomorú vagy. Miért?

- Ha 4 szem közt leszünk elmondom, de Livi....

- Mi van velem? - jött oda és átölelte a lábamat.

- Képzeld... - leguggoltam hozzá, hogy egy magasak legyünk. - anyu felébredt és bemehetünk hozzá.

- Tényleg? - a kislány ugtált. - Akkor induljunk!

- Rendben, csak előtte fel kell öltözni. - néztem mindhármunkra.

- Igaz. - mondta a fiú, aki felemelte a húgom és elindult vele fel. - Kényelmesen utazol Unikornis? - kérdezte a kislányt.

- Igeeeeeeeen. Weeeeeeeee!

Mentem möggöttük és végül átöltöztünk a szobában. Csak laza ruhát vettem fel, hisz ez a legcélszerűbb. Aidan egy szokásos farmert és inget. Livi meg egy kis egyberuhát ami igazából egy unikornis pizsama.

Elindultunk. Az út lassan és fájdalmasan telt nekem. Csak nekem, hisz csak én tudtam az igazságot. El kellene mondanom a fiúnak, de Livi nem tudhatja meg. Ha életben marad anya, akkor csak feleslegesen izgatná magát.

Lassú, fájdalmas percek után megérkeztünk. A parkolótól a szobáig végig izgultam az utat. Nem tudtam mire számítsak, mit mondjak. Ki tudja meddig beszélhetek vele. Végül megérkeztünk és beléptem az ajtón. Ott feküdt az ágyon és nézett engem. Aidanék nem jöttek, be, hogy ne zavarjuk anya nyugalmát azzal, hogy Livía ugrál és ujjong, hogy felébredt.

- Szia! - köszöntem és leültem az ágya szélére.

- Szia Dorothy! - köszönt ő is. A hangja gyenge volt.

- Hogy érzed magad?

- Nem igazán jól. Nagyon kimerültnek érzem magam. - ekkor elsírtam magam, rossz volt így látni őt. - Ne sírj drágám. Nincs semmi baj. Egy kettőre jól leszek.

Éppen ebben a pillanatban kukucskált be Livi, akinek muszáj volt benéznie, hogy minden rendben van-e.

- Livi! Gyere ide. - mondta anya és a kislány odaszaladt. - Mi ez a ruha rajtad? - rámnézett.

- Ő akarta ezt felvenni. - mentegetőztem.

- Emilynéni! - lépett be Aidan is a szobába.

- Aidan! Te is itt vagy? - csodálkozott.

- Itt, hát. - elmosolyodott.

- Ennek örülök. Akkor sikeresen találkoztatok. - mosolyodott el ő is.

- Képzeld anya! - kezdtem bele. - Együtt vagyunk.

- Tényleg? Sejtettem mikor még kicsik voltatok, hogy ez lesz a vége. Lauren is mindig mondta, hogy összejöttök egyszer.

- A szülök mindent megjósolnak. - mondtuk egyszerre a fiúval.

- Mikor jössz haza? - kérdezte a csöpp lány miközben a kezét feltette az ágyra.

- Nem tudom szivem. Remélem minél hamarabb. - mosolygott.

- Most menjünk Livi! - szólalt meg Aidan. - Hagyjuk őket egy kicsit magukra. - azzal kimentek.

Aidan:
Hiába jöttünk ki, tudni szeretném miről beszélgetnek.

- Nem mondtad el neki? - kérdezte Emily.

~ Mit nem mondott el nekem? - kérdeztem magamban.

- Nem. Nem tudom, hogy mondjam el neki. Ha elmondom, lehet itthagy és keres magának valaki mást.

- Nem fog itthagyni. Mond el neki nyugodtan.

- De hogy mondja el neki, hogy rákos vagyok?

Micsoda?!

Ennyi lett volna ez az újabb rész. Egy picit szomorú lett, főleg a vége fele, de remélem tetszett.