Életem árán is |BEFEJEZETT|

Szülinap|15.rész|

Dorothy:
- Persze, persze. Nem vagy féltékeny. - kezdtem el gúnyolódni vele.

- Nem vagyok az. - kezdett egyre morcosabb lenni.

- Látszik rajtad. - mondtam és felálltam az ágyról, majd megindultam felé.

Aidan:
- Mit akarsz? - kérdeztem és ekkor a lány közel hajolt hozzám. Meg akartam csókolni, de elrántotta a fejét. - Hééé! - a kezénél fogva visszarántottam és a falhoz nyomtam. - Az ilyen cselekvéseidet nagyon nem szeretem. Tudod?

Dorothy:
Meglepődtem, de valahogyan mégis jó érzés töltött el. Gondolkoztam, hogy mit válaszoljak. Bármit mondok azzal ugyan oda jutunk, szóval....

- Lehet. - válszoltam.

- Te most játszol velem?

- Olyannak ismersz? - mosolyodtam el.

- Nem ajánlom, hogy játszadozz velem. A macival is olyat tettél ami miatt büntetést érdemelnél, illetve az előző tetted sem tetszett.

- Esetleg tudok tenni valamit amivel kiengesztellek? Bármit.

- Háát. - megcsókolt jó hosszasan, majd mikor elváltak ajkaink megszólalt. - Csak ha te is akarod. - mondta.

Ez a mondat jól esett tőle. Szerencsés vagyok, hogy figyel rám és figyelembe veszi, hogy én mit akarok. Az előző kapcsolatomnál nem így volt, éppen ezért lett vége.

- Én szeretném, csak...- vettem egy nagy levegőt. -...ez lenne az első alkalom. - mondtam ki és egy nagy kő esett le a szívemről. Igen, attól, hogy volt kapcsolatom; még sosem történt meg.

- És, lehetek olyan szerencsés, hogy velem legyen az első? - kérdezte, miközben a szemeimbe nézett.

- Igen. - mondtam és megcsókoltam.

- Ígérem vigyázok rád. - ekkor jó hosszú csókot nyomott az ajkamra. Ott álltunk a falnál és csak csókok követték egymást.

Olyan felemelő érzés, hogy nem kell aggódnod semmi miatt és azzal lehetsz akit a legjobban szeretsz.

Nem is lehet ezt megszakítani. Vagyis azt hittük. Egyszercsak egy kopogás hallatszódott az ajtó felől. Egyből elváltunk egymástól és az ajtóhoz mentünk. Ki nyitottam.

- Sziasztok! - köszönt Kate. - Livi felébredt és meg kéne ünnepelni.

El is felejtettük. Ezt nem hiszem el. Még jó, hogy nem csináltunk még semmit, mert akkor nagyon megszívtuk volna.

- Oké. Azonnal megyünk, csak egy perc. - mondtam és becsuktam az ajtót. - Ezt hívják szerencsének.

- Ezt? Miért? - kérdezte a fiú.

- Ha csináljuk és akkor kopognak akkor mit csináltunk volna? Ennyi szerencsénk van.

- Igaz. Nade akkor menjünk gyorsan. - mondta, de éreztem, hogy valamit még fog mondani. - Utána folytatjuk ezt.

- Te komolyan csak erre gondolsz? Ki tudja, hogy ez meddig fog elhúzódni. Nem is értem, hogy hogy tudsz ennyire előre tervezni. - mondtam és elnevettem magam.

- Te olyan hülye vagy. - mondta és elmosolyodott, majd kinyitotta az ajtót. - Hölgyem! Menjen ön először.

- Köszönöm uram! - meghajoltam és kimentem. Igen, tudjuk mind a ketten, hogy hülyék vagyunk.

Lementünk és már meg is volt terítve, fel is volt díszítve minden. Nyílván megcsinálták ők, mikor mi a szobában voltunk.

- Wow! Ez nagyon szép lett. Hogy bírtok ilyen szépen díszíteni? - kérdeztem Katetől és Billytől.