Életem árán is |BEFEJEZETT|

Haza|17.rész|

Dorothy:
Ha azt mondanám, hoyg rövid idő volt az amíd Aidan visszajött akkor hazudnék. Nem tudom mit csinált, de 20 perc volt amír elvileg elment kávéért. Mondjuk lehet, hogy elment mosdóba, vagy beszélt az orvossal, vagy akármi. Ki tudja mit csinált.

20 percel korábban:
Aidan:
Kiléptem az ajtón és az első utam az orvoshoz vezetett. Nem tudtam hinni a fülemnek, hogy a rákja az eltünt egy varázsütésre. Hihetetlen.

- Elnézést doktorúr, de hogy érti azt, hogy Dorothynak a betegsége egy szempillantás alatt eltűnt? - szólítottam meg az idős férfit.

- Úgy drága Aidan, hogy eltűnt. Nem tudni hogyan. Csak így volt, nincs. Lehet, hogy valami csoda történt, vagy csak egyszerűen olyan régóta küzdött vele, hogy szépen lassan gyógyult és mostanra tünt el. - válaszolta.

- Mikor volt utoljára vizsgálaton? - kérdeztem, mert elég furának tartottam, hogy a vizsgálatnál nem vették észre.

- Utoljára fél éve. Már azóta többször be kellett volna jönnie, de végül egyik időpontra sem érkezett meg.

Ez a hír sokkolt. Hogy tud valaki ilyen felelőtlen lenni, hogy nem jön be egy időpontra? És ha elfertőzödött vagy csak simán rosszabb lett volna, akkor meg meghalt volna vagy mi?! Ez a lány megőrjít engem. Szerencséje volt most, de akkor is. Elképesztő.

- Most megyek, mert vár egy betegem. További szép napot. - mondta az orvos és el is ment.

Végül elmentem oda ahova mondtam, hogy megyek. Az autómatához és megdöbbenve tapasztaltam, hogy nincs olyan kávé amit én szeretek. Ez felháborító!

Mikor le tudtam nyugodni, visszamentem Dorothyhoz. A lány gyanakodott, hogy hol jártam, de lehet, hogy csak elgondolkodott valamin. Ki tudja. Nem látok bele a fejébe.

Dorothy:
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdeztem meg és nyílvánvaló volt, hogy nem csak az autómatához ment, hanem valahol máshol is járt.

- Nem volt olyan kávé amit szeretek, így felidegesítettem magam és nem szerettem volna visszajönni, úgy, hogy török, zúzok. - mondta. Láttam rajta, hogy egy izzadság csepp folyik le az arcán. Ez nyílvánvaló jel volt, hogy nem mond igazat.

- Hát jó ... ha nem mondod el, akkor ne mond el. Pedig azt, hittem, hogy mindent elmondunk egymásnak. - mondtam tettetve a szomorút, hátha így elmondja, de ez rossz döntés volt.

- Mindent? MINDENT?! Te meg miért nem mondtad el, hogy fél éve nem jársz be vizsgálatra? Mi lett volna ha elterjed, vagy rosszabb lesz a helyzet? Nem hiszem el. - nagyon ideges lett. Sose láttam még ilyennek. Komolyan mondom. Az én lassan 18 évem alatt ilyen még nem volt.

- Jólvan, nyugi.

- Nyugi?! Te tényleg nem érzed a helyzet súlyosságát?! Nem hiszem el.

- Aidan! Menj ki! - mondtam, mert betelt nálam a pohár.

- Dorothy, én nem a....

- AZT MONDTAM MENJ KI!! - ordítottam rá. Egyből megbántam, hogy ezt tettem.

Elért az ajtóig.

- Aidan...én nem akartam ezt. - ekkor végleg elhagyta a szobát.

Olyan érzés ez, mikor a szívedet ami nélkül nem tudnál élni, kitépik. Borzasztó érzés. Annyira fájdalmas, mintha egyszerre 1000 tűt szurnának a szíved helyére. Ekkor már nem bírtam tovább és elsírtam magam. Minden fájdalom ami ért engem az elmúlt pár napban egyszerre tört ki belőlem.

Lassan 1 órája sírok. Már nincs kömnyem ami ki tudna jönni. Még mindig a szívemet marcangolja az egész. Fáj, hogy így bántam vele. Teljesen jogosan akadt ki. Minde az én hibám. Az egész. Minden rossz amiatt történt velem, mert nem tudtam beismerni, hogy én voltam a hülye. Változtatnom kell ezen, különben mindenkit, de tényleg mindenkit elveszítek magam körül.

Mikor már kellően lenyugodtam, kinéztem a folyosóra és ott ült egy székben.

- Aidan! Be tudsz jönni. Szeretnék veled beszélni. - mondtam szipogva.

- Persze, de te sírtál? - kérdezte meg a nyílvánvalót.

- Igen. - mikor elém ért, átöleltem jó szorosan. Annyira örültem, hogy nem hagyott itt. - Sajnálom, hogy kiabáltam veled. - kezdtem megint a sírásba.

- Hé hé hé. Nem te tehetsz róla. Én emeltem fel a hangsúlyt először. Nyugodtnak kellett volna maradnom. Én sajnálom, hogy ezt tettem. - mondta és megpuszilta a homlokom.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem és nem hagysz egyedül még akkor se, ha én azt akarom. - mondtam mosolyogva és belenéztem a szemeibe.

- Ez a legkevesebb amit tehetek. Nagyon szeretlek hercegnő. - mondta és megcsókolt. Jó hosszú csók volt. Minden másodperce egy ajándék.

Felemelt és elvitt az ágyig, majd letett.

- Most pihenj, mert szeretném ha holnap hazamennél. - mondta és leült a székre ami az ágy mellett volt.

- Jólvan. - mondtam, majd annyira belemerültem a pihenésbe, hogy elaludtam.

Másnap reggel arra ébredtem, vagyis ahogy kivettem a hangokból ébredtünk, hogy az orvos bejött és hangosan megszólalt.

- Jó reggelt! Mehet haza ha ön úgydönt, hogy jól érzi magát.

- Értettem. - azzal kimásztam az ágyból és elkészültem, majd indultunk haza.

Otthon nem volt senki. Mikor bementem a nappaliba, láttam, hogy az asztalon van egy cetli.

,, Ha nem lennénk itthon mikor hazaértek, akkor csak elmentünk meglátogatni pár rokont. "

Ez a rész ennyi volt. Még most megírom a következő részt, de lehet kettőt is, de csak holnap fogjátok látni. Aki meg utólag olvassa az meg csal és egyben tudja olvasni.