𝕆ℕ𝕃𝕐 𝕐𝕆𝕌 | 𝗘𝗡⁃ 𝖭.𝖱. 𝖿𝖿. | 𝘀𝘇𝘂̈𝗻𝗲𝘁𝗲𝗹

5 - Pont mint én

- Most mit fogunk csinálni? -néztem fel Nikire, aki még mindig mögöttem ácsorgott.

- Egyszer csak észre veszik, hogy eltűntünk, és úgy is megkeresnek minket. -mondta könnyen.

- Nálad van a telefonod? -léptem el tőle egy kicsit.

- Nincs. Fent hagytam a szobába. Na és a tiéd? -kérdezett vissza.

- Én is fent hagytam, csak éppenséggel nem az én szobámba, hanem ott ahol te is, nálatok. -magyaráztam neki.
- Ki kell innen jutnunk valahogy! Én ezt így nem fogom bírni sokáig. -járkáltam a liftben ismét fel és alá.

- Figyelj rám! -fogott meg a vállaimnál, majd fordított magával szembe, s állam alá nyúljva emelte fel a lehajtott fejem, hogy nézzek a szemébe.
- Ne aggódj, ki fogunk jutni innen valahogy. Amúgy meg, addig is van időnk egy kicsit jobban megismerni egymást. -mosolygott rám bíztatóan, majd elengedte az állam és helyet foglalt a lift egyik sarkába.
- Na, mire vársz még? -paskolta meg maga mellett a lift alját. Nem haboztam sokáig, rögtön le is huppantam mellé.

- Omm.. és most... mit csináljunk? -néztem rá egy csipetnyi kíváncsisággal a szememben.

- Mondjuk először elmesélhetnéd, hogy mióta dolgozol itt. -tért vissza az előbbi kérdésére mosolyogva.

- Hát akkor legyen... Igazából ma van itt az első napom. -mondtam neki úgy, hogy rá se néztem.

- Tényleg? -meglepettségében hirtelen rám kapta a fejét.
- Ezt furcsa hallani, hisz a körbevezetés alapján úgy tűnt, mintha már egy pár éve itt dolgoznál.

- Muszáj volt besegítenünk Soojinnak, mert egyedül nem bírna el a hellyel. Ezért vagyok most is itt -fejeztem be az előző mondatomat.

- Értem... de ebben mi volt olyan bonyolult, hogy elmondd, mikor az előbb kérdeztem? -nevetett fel zavarában.

- Igazából semmi, csak nem akartam elmondani. Ennyi az egész! -mondtam neki kínosan nevetve, rá se nézve. Fejemet neki döntöttem hátra a falnak és el kezdtem bámulni a velem szembe lévő ezüst színű ajtót, de az továbbra is meg sem moccant.

- Hát jah, ez tényleg nem volt bonyolult. De ti lányok... ti nagyon is bonyolultak vagytok... -jelentette ki, egy szemforgatással együtt.

- Na és miért? -szegeztem rá tekintetem felháborodottan, majd ő is rám nézett.

- Sose lehet rajtatok kiigazodni. -döntötte ő is neki a falnak a fejét.

- Hidd el, rajtatok sem könnyebb kiigazodni. -nevettem el magam szánalmasan, míg ő mindig csak engem nézett továbbra is. Elérkezett az a dolog amire a legkevésbé vágytam. Ahogy az a nagy könyvbe is meg van írva, hogy meg kell történnie. A kínos csend, amit senki se szeretne, hogy bekövetkezzen, mégis mindig megtörténik. Percekig csak ültünk mindketten egymás mellett szótlanul. Néha egymásra néztünk, viszont ha találkozott a tekintetünk, azonnal elkaptuk egymásról. Egyre jobban kezdett kínos lenni a helyzet, hogy beragadtam vele együtt egy liftbe.

- És most... mit csináljunk? -dobtam fel egy random kérdést, hogy megtörjem a csendet, ami már szinte az idegeimbe kergetett.

- Mondjuk, kérdezzünk egymástól felváltva és válaszoljunk rá. -mondta lazán.

- Jól van, akkor most én kérdezek mert az előbb már válaszoltam egy kérdésedre. Miért jöttetek ide? -felhúztam a lábam, hogy rátámaszthassam az állam és úgy figyelhessem a fiút.

- Komolyan nem tudod? -szökött a szemöldöke az egekbe.

- Nem. -mondtam neki e tömör választ.

- Két hét múlva lesz itt egy koncertünk, azért vagyok most is itt. Ha akarod majd eljöhetsz. -kacsintott rám egyet, mire muszáj volt elkapnom róla a tekintetem, és lenyugtatnom magam.
- Zavarba hoztalak?
-kérdezte tőlem nevetve, de én meg sem szólaltam.
- Meg is van! Ez a következő kérdésem!