ᴄʀᴏꜱꜱꜰɪʀᴇ |18+ ✔️

4. ꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛ

| ELENA |

Szemeimet rendkívül nehéznek éreztem, ahogyan lassan kinyitottam. A fejem lüktetett a fájdalomtól kábult voltam, dezorientált. Zihálva vettem a levegőt, miközben a tekintetem végig futtattam a mocskos, bűztől fulladt szobában. Egy székhez voltam kötözve a vizes, dohos szobának nem nevezhető helyiségben. 

Egy kis fényt, a plafonról lelógó, éppen-éppen pislákoló égő adott a félhomály uralta teremben.

Megpróbálkoztam megmozdítani a karomat, de nem sikerült. A csuklóimat, és a lábaimat összekötözték a zsámolyhoz, amin ültem. Nem is próbálkozhattam volna tovább, mert a fém ajtó hirtelen kinyílt, miközben hunyorogva pislogtam a beszűrődő vakító fény miatt. Egy sziluett alakja rajzolódott ki, miközben közelebb lépett. A szemem pár perc után, hozzászokott a fényhez, és idegesen nyeltem egy nagyot, miközben az alig pislákoló égő megvilágította az elrablóm arcát.

- Nagyszerű, felébredtél - mondta egy kis akcentussal mialatt, a szoba túlsó oldalán lévő rozoga székhez lépett. Megmarkolta a szék háttámláját, amit maga után kezdett húzni, a szék lábai csikorogva adták meg magukat, miközben mindvégig a szemembe nézve megállt előttem. Maga alá kanyarította a roskatag, fém széket és leült velem szemben. 

Szembeötlő szépsége, egy pillanatra elfeledtette velem, hogy kivel is álltam szemben. 

Hirtelen előre dőlt, tette miatt a szívem a torkomba ugrott, de nem tettem semmilyen hirtelen mozdulatot, amiből arra következtethetett volna, hogy szinte a csontomban éreztem a félelmet, azt a sötétséget amit ez a férfi magából árasztott.

Ott már biztos volt, hogy isteni csodának kellett történnie ahhoz, hogy megéljem a holnapot.

A szoba nyirkos levegője feszültséggel telt meg, ahogyan farkasszemet néztünk. A másodpercek teltek én pedig még levegőt sem mertem venni. A velem szemben ülő férfi tekintete villámokkal teli viharfelhőkre emlékeztetett, melyek élesen figyelték minden rezdülésem. 

A dohos szoba falai túl szűknek tűntek már a közöttünk vibráló feszültségtől, mintha a helyiség maga is tudatában lett volna a pillanat jelentőségének. Az elfojtott csend súlyos volt, mintha az idő megállt volna, a levegő vibrálni kezdett volna az elnyomott érzelmektől. 

Minden apró zaj, a lélegzetvételem, az elrablóm szinte alig észrevehető mozdulata, visszhangot vert a falakon, mintha azok maguk is éltek volna, figyelve, várva a pillanatot, amikor valami végre megtöri a feszült nyugalmat. 

Talán elég lett volna egyetlen szó, vagy mozdulat részemről ami még mélyebbre taszít minket ebben az ismeretlen játszmában amit a csendben játszottunk.

- Ugye tudod, hogy mindent tudok rólad? - töltötte be a fülsiketítően ható csendet, mély karcos hanga. Mély baritonja végig cikázott a testemen, és megborzongtam.

A rossz fiúk miért nem lehetnek csúnyák?

Brávó Elena, téged elrabolt egy abnormális pasas, te pedig azon aggódsz, hogy miért néz ki ilyen istentelenül jól.

Csendben maradtam, nem szóltam egy árva szót sem, továbbra is farkasszemet néztünk, miközben viharos szürke szemei egy perce sem hagyták el az én zöldjeimet.

A tekintete azt szemléltette, hogy egy nyitott könyv vagyok a számára, amiből bármilyen fennakadó probléma nélkül tud olvasni. 

Mintha a bőröm alá látna, hogy megtudhassa a legféltettebb, legsötétebb titkaimat.