ᴄʀᴏꜱꜱꜰɪʀᴇ |18+ ✔️

38.ꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛ✓

| ELENA |

Hasogató fejfájásra  és egy nagyon idegesítő csipogó hangra ébredtem. A fejem iszonyúan lüktetett. 

- Áhh.. - nyüszítettem miközben a szemeimet egy pillanatra kinyitottam de azonnal be is csuktam, mert a fényesség vakítóan hatott a retinámra.

- Felébredt.. - hallottam az oldalamról valaki halk motyogását, így hát egy pillanatnyi habozás után újra megpróbáltam kinyitni a szemeimet. Kellett pár perc, mire a tekintetem hozzá szokott a vakítóan világos fényhez. Benedvesítettem kiszáradt, repedezett ajkaimat, majd lassan körbe futtattam a tekintetem a helyiségben.

Egy fehér szobában voltam, ami hasonlított egy kórteremre.

Ami éppen az is!

Elméletben gúnyosan forgattam magamra a szemem.

Oldalra pillantva Irina asszony ült mellettem és aggódó arckifejezéssel nézet rám. Mellette Alec, akinek arcán düh és aggódás ezernyi játéka játszódott.

És akkor a tekintetem találkozott a viharos szürke szemekkel.

Szurok fekete haja az ég felé meredezve állt, fáradt, hideg szemei tekintettek vissza rám, már a fekete karikákból megállapítva amik a gyönyörű tompa szürke szemei alatt húzódtak. 

- Mit történt? - krákogtam halkan, a felismerhetetlenségig rekedt a hangom.

Dimitri volt az első aki reagált, és egy szempillantás alatt mellettem termett egy pohár vízzel.

Miután kortyoltam a vízből, jól esően felsóhajtottam, ahogyan a hideg víz végig gurult kiszáradt torkomon.

- Köszönöm.. - mondtam hálásan és elmosolyodtam, de a mosolyom hamar eltűnt amikor arca továbbra is hűvös és semleges maradt. Szürke szemei sokkal élettelenebbek voltak a szokásosnál és az a kis fény ami mindig ott csillogott bennük.. most egyszerűen kihunyt.

- Mire emlékszel? - jött a kérdés Natalie-től, mire lassan a hang irányába fordítottam a fejem.

És akkor az emlékfoszlányok megrohamoztak.

A vörös lángok, amik nyaldosták a dohos raktárt, majd Alexander, Denis..

A fegyverdördülés sorozata..

Ahogyan Denis meghúzta a ravaszt, miközben hangos kiáltásom töltötte be a teret, ahogyan a golyó elé ugrottam. 

- Többre nem emlékszem. - feleltem miközben elmondtam mindent amire emlékeztem.

- De nem történt semmi baj, jól vagyok.. - kezdtem de Dimitri indulatosan közbevágott.

- Nem történt semmi?! - kérdezte vészjóslóan, tekintetétől nagyot nyeltem.

- Elena, majdnem meghaltál! Egy átkozott hete vagy kórházban, miközben mesterséges kómában voltál.. Ha a golyó.. - kezdte nagyot nyelve - Ha a golyó, még egy milliméterrel tovább fúródik a szívedben meghaltál volna! Felfogod?!

- Felvágta a kezed, négy bordád megrepedt, a bokád kificamodott, megvert azt meg pláne nem is említem, hogy bedrogozott, és Isten tudja, mit csinált volna veled, hogy ha nem érek oda időben! - kiáltotta magán kívül Dimitri, én pedig szorosan lehunytam a szemem. 

Elmondhatatlan nagy harag és düh terjedt szét minden porcikámban szavait halva.

- Nem érdekel! Megtenném még egyszer,  kérdés és habozás nélkül, ha azzal neked nem esik bajod! - vágtam rá indulatosan, mire ő továbbra is haragosan nézett rám.

- Elena!.. - kezdte baljósan, de Irina asszony azonnal közbevágott. 

- Rendben, nyugalom! - mondta mire Dimitri állán láthatóan egy izom rángott.

Soha nem láttam még ennyire dühösnek.

- Ne nyugtass anya! Felfogod, ha a golyó közelebb van a szívéhez, már rég a temetését szerveznénk?! Felfogjátok, hogy majdnem meghalt?! - kiáltott fel dühösen miközben összerezzentem nyers szavait hallva. 

- Egy pillanatra sem bántam meg, hogy így történt. Nem bántam meg, mert te élsz! - mondtam hidegen. És nekem ennél nem volt fontosabb!

- De mégis milyen áron? Hogy majdnem meghaltál? - mondta összeszorított fogakkal, miután kezét ökölbeszorította és kiviharzott a kórteremből. Hangos csattanással vágta be maga után az ajtót, ami miatt összerezzentem és a fejfájásom újult erővel visszatért. 

Felsóhajtottam és szorosan lehunytam a szemeim. A szemeim kipattantak amint gyengéd érintést éreztem a kezemen a jobb oldalamról.

- Adj neki egy kis időt. - szólalt meg Irina asszony miközben szomorúan elmosolyodott és bíztatóan megszorította a kezemet.

Gesztusa miatt halványan elmosolyodtam, és újra felsóhajtottam. 

...

- Menjetek ki! - parancsolta mielőtt hangot adhattam volna a tiltakozásomnak, amit természetesen nem hagyott.

- Most! - mondta halálosan nyugodtan, mire mindenki elhagyta a szobát. Natalie bíztatóan rám mosolygott, amit én halványan viszonoztam. 

Miután mindenki elhagyta a helyiséget, Dimitri-re pillantottam de ő már engem nézett.

Mivel nem volt hajlandó megszólalni, hanem csak továbbra is bámúlt rám, kifürkészhetetlen tekintettel így kénytelen voltam én megtörni a közénk beálló csendet.

- Szóval? - kérdeztem miután feljebb tornáztam magam az ágyon, de azonnal megbántam, mert a hányinger kerülgetett.

- Csak lassan.. - mormolta halkan, miközben segített vissza lefeküdni.

- Mikor mehetek haza? - kérdeztem nyűgösen mint egy gyerek, amire a szemét forgatta.

- Akkor ne válaszolj.. - motyogtam az orrom alatt gúnyosan, és reméltem, hogy nem hallotta meg.

- Dimitri.. Itt leszel, ha felébredek?- suttogtam egy idő után és egyre nehezebbnek éreztem a szemhéjaimat.

- Attól függ, mikor ébredsz fel. - azt hittem nem fog válaszolni, de pár perc múlva halkan megszólalt, és teste kissé megmerevedett szavaimtól.

- Akkor én.. - kezdtem  egy apró mosollyal miközben a szemem lecsukódott, de ő azonnal közbevágott - Sss, aludj angyal. - lágyan megcsókolta a homlokomat, néhány pillanatig éreztem ajkai forró érintését, míg végül a sötétség úrrá lett rajtam.