ɴᴀᴘ & ʜᴏʟᴅ / A távolság relatív (ÁTÍRÁS ALATT)

19. 𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱

ʙʟᴀɪʀ ʜᴏʟᴅᴇʀ

Hűvös volt. A parkban ültem, miközben innen bámultam a naplementét. Tavasz volt, mégis csípős, hideg szélt fújt és úgy döntöttem remek választás lenne egy bőrdzseki. Csak figyeltem, ahogy az emberek mennyire artikuláltan beszélnek, mennyi rézelem fut át arcukon és hogy mennyi rossz ember van a földön most is. A nap lassan lemegy és vele egyidőben előjönnek azok a személyek is, akiket az ellenségeimnek sem kívánnék.Lassan szürkület volt, edeje hazamenni. Ahogy felálltam a lendülettől kicsit megszédültem, de teljesen jól voltam. 

Lassú, rövid léptekkel igyekeztem a szokásos útvonalam felé. Mivel immár a belvárosban laktam, a középpontban, így cseppet sem féltem már. Ahogy viszont elhaladtam a kirakatok előtt, lassan megérkezve úticélomhoz mégis olyan érzésem volt, mikor meghallottam a mögöttem csoszogó hangot, minthogyha már megtörtént volna velem ez.

Próbáltam a légzésemet olyanná varázsolni, amilyennek lennie kell, de valahogy a jelen helyzet nem engedte. Hiába érek lassan haza mégis nagyon felbosszant, hogy a hang mögülem nem szűnik meg, nem kerül ki, hogy tovább mehessen, pedig jól láthatóan sokkal lassabban megyek, mint ő.

Visszaemlékezés

Megtorpantam.

Lassan hátra fordultam és vállam felett már láttam, hogy egy jóval magasabb fazonról beszélünk. Farmerdzsekiben állt, alatta fekete póló. Orvosi maszkot viselt és napszemüveget, holott már lement a nap.

-Tudok valamiben segíteni? - kérdeztem vékony hangon.

Fordulj el és tűnj innen - szólt a belső hangom, de nem tettem eleget kérésének én ostoba

-Igen. Téged kerestelek eddig

Jelen

A szívem ugyan egy ütemet kihagyott mégsem álltam meg és fordultam meg, mint ahogy a legutóbbi alkalommal tettem. Csak céltudatosan mentem előre és már a zsebemben motoszkáltam a kulcsom miatt.

-Elnézést - jött egy ismeretlen, de mégis annyira ismerős hang mögülem. Ennek már annyi, de annyi éve.. Kábé az esélye, hogy ugyanaz az ember a mínuszokban van, viszont New York utcáin nem elképzelhetetlen, hogy ismét megtörténik velem. 

Ne fordulj meg - nem is fogok

-Elnézést - ismét egy felém szegezett szó. Nem fogok megfordulni. 

Elkapta a vállam és maga felé irányított. Egy pillanatra lesokkoltam. Kék szemei villámokat szórtak, borostája frissen nyírt, csakúgy, mint haja. A fekete kabátja alól kilógott fehér pólója és illata megcsapott. Kellemes volt, de mégsem a legjobb a piacon. 

-Ha valaki téged szólít illik megfordulni és megkérdezni miben segíthetsz - küldött felém egy kedves mosolyt Adam én pedig hangosan kifújtam a benntartott levegőt és azonnal vállára borultam

-Olyan hülye vagy, tudod hogy megijesztettél? - kérdeztem tőle kisöpörve kósza tincseimet szememből - feljössz?

-Nem tudom, hogy az sértőbb e, hogy nélkülem nézted a naplementét vagy hogy nem ismerted fel a hangom - ott bújkált arcán a mosoly és csak csipkelődésnek szánta, bennem mégis megmozdult valami

Azóta.. Mióta eljöttem senki nem nézte velem a naplementét. Senki nem hozott nekem teát és legfőképpen senki iránt nem éreztem úgy, mint Mark iránt. Időszakok teltek el, amíg nem gondoltam rá, de soha nem volt ez több pár napnál. Az utóbbi 2 és fél évben.. Azóta nem láttam. Sem őt sem pedig a többieket. Lexi hiányzott a legjobban onnan.