ɴᴀᴘ & ʜᴏʟᴅ / A távolság relatív (ÁTÍRÁS ALATT)

2. 𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱 ✓

ʙʟᴀɪʀ ʜᴏʟᴅᴇʀ

Ha esetleg nincs meg az az érzés, hogy milyen is az, amikor életed valószínűleg utolsó hibáját követted el, akkor elmondom, hogy pocsék. Ha szemet hunyok afelett, hogy a normálisnál is nagyobb esélyem van arra, hogy nem élem meg a reggelt viszonylag nyugodt voltam. Már persze, ha eltekintünk a ténytől, miszerint a szívem még mindig úgy dobogott, mintha fizetnének érte és az adrenalintól ugyanúgy a fülemben éreztem a lüktetést.

Elgémberedett tagjaim fájdalmán próbáltam enyhíteni azzal, hogy nyújtogattam őket, de miután rájöttem, hogy felesleges alább is hagyott a nagy lelkesedésem. Körülnéztem. Egy dobozos autóban voltam egyedül, sötét volt, de legalább nem hideg és nem az a vakító sötét. Fel tudtam mérni a terepet. Az autó csak állt egy helyben.

– Már vártuk, hogy felébredj — hallottam meg az unott hangot jobb oldalról. Odakaptam a fejem, Matteo a vezetőülés felől fordult felém hátra és méregetett — eszméletlenül csak nem vihetünk Mark elé — tette hozzá, majd kinyitotta az ajtaját és kiszállt. Annyira csend volt, hogy hallottam, ahogy a kavicsok ropognak lába alatt.

Mielőtt felkészülhettem volna rá kinyitotta a dobozos autó hátsó ajtaját, majd a kezét nyújtva próbált felsegíteni, amit nem fogadtam el. Már rég sötét volt, de ezzel egyáltalán nem tudtam foglalkozni. Amikor kiszálltam az autóból egy pillanatig nem is tudtam hova tenni a látottakat.

Egy orbitálisan hatalmas krémszínű épület előtt álltunk, murvával a talpunk alatt, tujákkal az ajtó két oldalán. Nem hittem, hogy egy szállodába jövünk, de ha engem csak így kiakarnak itt rakni, ám legyen. Még abba is beleegyeztem volna, ha az életem hátralévő részét magányosan kell itt eltöltenem, csak ne érezzek minden pillanatban bizonytalanságot és kétségbeesést. Hirtelen két idegen jelent meg előttem én pedig egy lépést hátráltam akaratomon kívül.

– Elmondom mi fog történni. És ajánlom, hogy ne szólj közbe — figyelmeztetett az alacsonyabbik közelebb lépve hozzám, talán túlságosan is közel és mélyen a szemembe nézett. Nem fordítottam el a fejem és nem mozdultam még csak meg sem. Ha nem ismerném magam még azt hinném nyugodt is voltam — amikor bemegyünk azon a rohadt ajtón meg sem nyikkansz, csak ha utasítanak rá. Egy hang és minden gond nélkül eresztem saját kezűleg a hátadba a tárat — mindezt olyan nyugodtan és olyan fegyelmezetten mondta, mintha csak arra kérne meg, menjek le egy gallon tejért a boltba. Óvatosan bólintottam, mire határozottan megfordult és elindult a kétszárnyú ajtó felé. előttem mentek ketten és mögöttem szintén ugyanúgy. Albínó és Matteo.

Fuss. Rohanj — hallottam meg ismét az üvöltő belső hangomat, de siralmasan kellett megnyugtatnom őt, hogy akkor valószínűleg személyesen is találkoznánk.

Ahogy beléptünk az ajtón, amit úriemberek módjára fogtak meg nekem megcsapott egy illat. Frissen felmosott helység szaga. Éjszaka? Bár a kamerák roppant kicsi szerkezetek voltak mégis észrevettem, hogy 2 ellenkező sarokban ottvannak. Az egész hely kísérteties volt, de lakott is valaki itt.

A hosszú folyosókat követve a végén egy nagy, cédrus faajtó előtt álltunk meg. Az előttem álló férfiak közül az egyik bekopogott és egy határozott "gyere" elhangzása után beléptünk. Hm. Bár nem valami tökéletes a megítélőképességem mégis úgy éreztem, hogy valamit bizony megzavartunk, tekintve arra, hogy jó pár ideges szempár szegeződött rám. Errefelé éjszaka nem szokás aludni? Furcsa illat ölelt körül. Talán a félelem. De lehet az csak belőlem árad.

A helységben alig láthatólag reflex szerűen körültekintettem. Riasztók, kamera a falon. Hatalmas íróasztal a helység közepén, ami előtt hosszú bőrkanapé foglalt helyet. Olvasó lámpa és irattartó mappák a szekrényen. Semmi személyes tárgy. Sem egy kép, sem egy fogastartón lévő kabát de még egy kibaszott telefon sem volt sehol. Rideg, hideg és taszító. Ezzel a három szóval tudnám jellemezni.