ɴᴀᴘ & ʜᴏʟᴅ / A távolság relatív (ÁTÍRÁS ALATT)

24. 𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱

ʙʟᴀɪʀ ʜᴏʟᴅᴇʀ

Miért van az, hogy a nude színek 1650 különböző árnyalatát képesek vagyunk megkülönböztetni, de a szemünk előtt lebegő hatalmas piros jelzést nem vesszük észre, miszerint egy igazán rossz döntés felé közeledünk? Döbbenetes, hogy képes voltam ebbe a játékba belemenni és noha tudom és minden porcikám azt súgja, hogy ne izgulj már, nem lesz gáz az eszem mégis azt üvölti, hogy nagyon gyorsan, futólépésben meneküljek el innen.

Néha, amikor találkozol valakivel és a szemébe nézel rögtön tudod, hogy az egész életedet nélküle akarod leélni. Pontosan ez az érzésem volt az Anderson családdal való találkozásom után. 

Hatalmas, pezsgőszínű falak, olyan méregdrága étkészlet és bútorok, hogy csak lesi az ember és azon tanakodik, hogy hogyan tehetné mégnyilvánvalóbbá ezt a szemérmetlen gazdagságot. Hosszú levelű virágok minden sarokban, minden kitöltetlen, üres területen. Voltaképpen kábé lassan botanikus kert is lehetne az étkezőből. Irónikus, hogy két hollófekete dobermann kutya őrzi a bejáratot, mellettük Mark egyik oldalon Mark, másik oldalon pedig John Anderson egyik embere. John egy roppant bunkó ember, de alázatot mutat Mark felé a felesége pedig egy kész rémálom. Zsák a foltját. A kopasz, nagydarab emberre sandítottam, aki mellesleg néha csak lopva nézett rám. Kétség sincs afelől, hogy bár egész hely hencegő stílusban próbálta a gazdagságot tükrözni és abból ítélve, hogy milyen rögeszmésen és idegesen szorongatja a villáját görcsösen próbál lazának tűnni, de nem tévesztett meg.

 Az a stílus, amit képvisel, ahogy jár a szája, ahogy felszalad a szemöldöke, mikor valami meglepi, ahogy végignéz rajtam és Markon minden pillantása arról árulkodik, hogy retteg attól, nehogy valami rosszat mondjon az embernek, aki lényegében fényévekkel erősebb nála hatalmilag.

-Blair, mesélj egy kicsit magadról - fordult felém Deborah, John felesége. A nőből szinte áradt az ellenszenv és a gúny. Amikor legutóbb hozzámszólt csak megjegyezte, hogy tud egy remek fodrászt, aki szebben fest, mint az enyém - állítása szerint fél éven belül félő a csibesárga hajszín - és miután közöltem vele, hogy a hajam gyári tartozék csak fújtatva felnevetett.

-Nem tudom mit mondhatnék - tűrtem a fülem mögé a hajam. Deborah végigkövette minden mozdulatomat. Mark mellettem az asztal alatt megsimította a combomat, így próbált figyelmeztetni, hogy nem mutathatom a gyengeség jeleit, mert az este folyamán a menyasszonyát játszom.

-Például hogy mikor és hol születtél. Honnan származol meg ilyesmi - nem csak én éreztem az iróniát a hangjában. A gyűlöletet mindenki érezte, voltaképpen nem tudtam miért utál engem ennyire, de kezdett bosszantani - esetleg hogy a szüleid mivel foglalkoznak, ők most hol vannak? Dolgozol valahol? 

-Szeretnéd, ha elküldeném neked e mailbe az anyakönyvi kivonatomat is? - vágtam rá csípőből. Mellette John próbálta visszafolytani a mosolyát több-kevesebb sikerrel. Deborahnak csak égbe szaladt a szemöldöke, majd Markra nézett

-Blair nagyon bunkó stílussal van ma este nálunk, Mr. Leone - szürcsölt bele italába a nő. Kedvem lett volna lenyomni a torkán a vékony poharat. Carter csak gúnyosan elnevette magát

-A Blair és a bunkó szó ebben a formátumban oximoront alkotnak együtt egy mondatban. És azt javaslom, hogyha fontos neked John élete és üzlete, akkor ne húzz ujjat velem azzal, hogy a menyasszonyomat sértegeted - javasolta neki minden érzelem nélkül. Legalábbis ezt mutatta, viszont a halvány ránc megjelent szeme sarkában, ami sosem jelentett jót. Próbáltam elvonatkoztatni a ténytől, de baljós előérzetem volt. Finoman és úgy hangzott a szájából a menyasszonyom szó, amit képes lennék mindig elhallgatni tőle, mint becenév a frászt hozó Blair Holder helyett. Más körülmények között John megvédené feleségét, de ebben a helyzetben csak csendben tűrte a fenyegetést és éles levegővétele árulta el, hogy tart attól, amit Deborah mondani fog. Szerencsére nem szólalt meg. Mark visszafordult John felé - Hozasd ide a papírokat a szállodáról és az étteremről.