ɴᴀᴘ & ʜᴏʟᴅ / A távolság relatív (ÁTÍRÁS ALATT)

1. 𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱 ✓

ʙʟᴀɪʀ ʜᴏʟᴅᴇʀ

Csendes és tökéletes. Ezzel a két szóval tudnám jellemezni a kilátásomat. Évek óta egy kezemen megtudom számolni hányszor volt olyan, hogy nem úgy mentem el aludni, hogy ne láttam volna a lemenő napot. A környékünk csendes volt a táj pedig tökéletes. Manhattan déli részén foglalt helyet a kertes házam, a várossal ellentétes irányba nézett az erkélyem. Autópályára láttam rá, így tökéletes szemtanúja voltam mindig, ahogy a nap elbújik a horizont mögött és elnyel a sötétség szépen lassan. A nap már alacsonyan járt az égen, ez pedig egyet jelentett azzal, hogy a napközben kialakult stressz lemegy. Mintha a forró zuhany alatt állnék és a víz ellazítaná megfeszült izmaimat, a nap lemenő látványa pontosan ugyanolyan hatással van rám.

A hajamat, ami kivételesen vállaimra omlott a fülem mögé tűrtem és pokrócba bújva bámultam ki. A kezemben egy pohár fekete tea gőzölgött és melegítette fel az éppen kicsit hideg levegőben a kezem. Nyugodt voltam, hiszen az életem tökéletes volt.

Sosem voltam a figyelem középpontjában. Gimiben nem voltam az a tipikus "egész délután a könyvtárban tanulok otthon pedig sorozatot nézek" lány, amit a csendesektől elvárna az ember és annyira evidensnek talál. Inkább voltam az, aki ha nem figyel senki leülök a gimi zeneszakos részénél lévő zongorához és magába dúdolgatva zongorázik otthon pedig figyeli a naplementét és gondolkodik. Kitűnő tanuló voltam, de nem azért, mert egész nap tanultam és minden szabad percemet neki szenteltem. Csupán – és bár elég egoistának hangozhat – volt érzékem a figyelmességre. Ha figyeltem arra amit mondanak akár két hét múlva is kitűnő jeggyel feleltem le és ez volt az én nagy büszkeségem.

Viszont mióta egyetemre járok valahogy mintha teljesen máshogy éreznék. Egy tökéletes érettségi után elvárná az ember, hogy az egyetemen is úgy végezzen, hiszen ezt várják el tőled, ezt akarják. Ahogy a gimiben nem hagyta el a figyelmem semmilyen tantárgy és mindenből tökéletes voltam az egyetemen sajnos a felesleges dolgok az egyik fülemen be a másikon pedig kijöttek. 

Nem kötött le semmi más, csak a pszichológia és az emberek, helységek részletek megfigyelése. 
A barátaim listája.. nos. Igencsak csonka. Tulajdonképpen egy ember képes elviselni engem – vagy talán én vagyok képes elviselni egy embert – nem más, mint Luna Millert. Velem ellentétben ő igencsak a mának él. Gimi után nem jött velem egyetemre, egy kávézóban dolgozik. És teljesen tökéletes. Ezt értem a kinézetére és a felfogására is, még úgy is, hogy a fiúkról nem egy véleményen vagyunk.

A szüleim a belvárosban élnek. Szeretem őket, de szerencsére csak távolról. Anya eléggé kontrolmániás, apám pedig hagyja. Örökbefogadott lányként a kinézetem teljesen eltér az övéktől. Anyámra talán annyira hasonlítok, hogy mindketten forrófejűek vagyunk és meggondolás nélkül mondunk ki olyan dolgokat, amik noha őszinték mégis nyersek.

Egyedül élek és be kell valljam életem legnehezebb, de egyben legjobb időszakát élem meg. A költözésemmel a szüleimmel lévő a kapcsolatom helyrejött és bár egyetem mellett dolgoznom kell, ami igencsak megnehezíti a napjaimat mégsem panaszkodhatok, hiszen én választottam ezt és teljes mértékben az én felelősségem minden, ami velem történik. 

Az egyetemen mivel már nincs vizsgaidőszak és van egy kis nyugtom egyre többet tudtam dolgozni, aminek nem csak én, de Luna is rendkívül örül, hiszen abban a kávézóban szorgoskodhatok mellette naphosszat, ahol ő is dolgozik. Teljesen távol áll tőlem a pincéresdi, vagy a kasszában gombokat nyomogatni és blokkot letépni mégsem annyira borzalmas, mint amennyire képzeltem azt.

Reggel. Mondanám, hogy a nap sugaraira keltem, de ez távol áll tőlem. Szimplán a párnahuzatom cipzárjába akadt a hajam és ahogy fordultam éles fájdalom nyílalt a fejbőrömbe.