me, myself and I /IOV II. ff/

3.

Hazaérve benyitottam az üres lakásba, majd a biztonság kedvéért beszóltam, de nem jött válasz.
-Gyere csak - mondtam Rajmundnak, aki először járt nálunk.
Miután körbevezettem, a szobámba mentünk. Mielőbb be akartam rakni az új cipőmet a gyűjteményembe, a többi közé. A gond csak az volt, hogy az egyetlen üres hely a legfelső kis polcon volt, amit sehogy sem értem el. Rajmund, ahelyett, hogy segített volna, szórakozottan figyelte a szenvedésemet az ajtóból.
-Nem segítenél? - kérdeztem, miután hiába ugráltam, úgy sem sikerült felrakni.
-De, Major, szívesen segítek - állt meg mögöttem Rajmund - mihelyt meséltél nekem egy kicsit arról a filmről - mondta, majd egy egyszerű mozdulattal megragadta a derekamat, és magához húzott, mire felnevettem. A következő pillanatban a telefonom értesítést jelzett, de nem igazán foglalkoztam vele. Rajmund azonban, aki mögöttem állva rálátott az ágyra dobott telefonom kijelzőjére, elkerekedett szemmel rázta meg a fejét.

-Na ne már - mondta elengedve a derekamat, majd a telefonom után nyúlt, és a kezembe nyomta. Csodálkozva néztem a kijelzőre, nem értve, hogy mi lehet ennyire fontos. A rövid üzenet feladóját látva azonnal megértettem, így amolyan "nocsak, kinek jutottam eszébe" arckifejezéssel olvastam tovább. A volt tánctanáromtól érkezett rövid üzenetből kiderült, hogy új csapattagokat keresnek a közelgő versenyszezon miatt, és engem is szívesen látnának, ha esetleg meggondoltam magam. Eszem ágában sem volt visszamenni, főleg azok után, amit Sziszi művelt az elmúlt egy hétben. Az üzenetet válasz nélkül hagyva dobtam vissza a telefonom az ágyamra, majd Rajmundhoz fordultam.

-Tehát filmek - mondtam ártatan arccal, mire Rajmund felröhögve megcsókolt.

A délután hátralévő részét filmezéssel töltöttük. Miután Rajmund elment, levakarhatatlan vigyorral az arcomon dőltem le az ágyamran majd feloldottam a telefonom, amin még mindig ott virított a Zitától kapott üzenet. Elgondolkodva néztem az értesítést, majd hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam az instát, és kiírtam sztoriba, hogy tánccsapatot keresek Budapest közelében. Egy pillanatig vaciláltam, majd minden mindegy alapon rányomtam a közlésre. Nem vártam meg a visszajelzéseket, csak bezártam az alkalmazást, majd bevonutlam a fürdőbe, hogy elkészüljek alváshoz.

Másnap reggel kialvatlanul ébredtem. Az éjjeliszekrényemről felemelve feloldottam a telefonomat, majd kiütve az alkalmazásértesítéseket, megakadt a szemem egyen. Azonnal megismertem a privát insta-üzenet feladóját. A régi tánccsapatom legnagyobb riválisa volt, még azokból az időkből, amikor versenyeztem. Kíváncsian nyitottam meg az üzenetet, majd átfutottam a sorokat:
-Szia, Sára! Láttuk a posztodat, amiben új tánccsapatot keresel. E hét szerdán este hattól tudunk fogadni tájékoztatóra.

Elkerekedett szemmel néztem Kata rövid, de annál tömörebb üzenetét, nem tudva, mit gondoljak. Régen a legnagyobb ellenfelemnek tartottam a csapatával együtt, most viszont ő tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy visszamenjek táncolni. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor válasz nélkül hagyva az üzenetet ledobtam a telefonomat, majd bementem a fürdőbe elkészülni. 

Nem azért nem válaszoltam, mert haragudtam rá, vagy ilyesmi. Őszintén magam sem tudtam, hogy mit gondolok erről a lehetőségről.