me, myself and I /IOV II. ff/

9.

A párnám alatt a telefonom rezgett egyet, mire álmosan kitapogattam, majd hunyorogva meredtem a kijelzőre. A szalagértesítéseket kilökve megnyitottam Rajmund másfél órával ezelőtti üzenetét, amiben annyi állt, hogy kondiba ment, ha felébredek, hívjam fel. Mosolyogva ültem fel az ágyban, majd tárcsáztam Rajmundot, aki három csörgetés után vette fel.

- Szia - köszöntem álmos hangon.

- Na mi van, Major, sikerült felkelni? - kérdezte, és hallottam a hangján, hogy egész jól szórakozik.

- Aha, nagyjából - feleltem, miközben az ágyammal szemben elhelyezett tükörbe meredtem.

- Ennek igazán örülök. Figyelj, hogy mész a tájékoztatóra? Busszal? Mert akkor elkísérlek.

- Neem, apu elvisz - húztam el a szám. Szívesebben mentem volna Rajmunddal, de nem akartam megfosztani aput attól az örömtől, hogy megint táncra fuvarozhatja a lányát. Az utóbbi napokban, amióta eldöntöttem, hogy beállok Katáékhoz, apu mintha megenyhült volna. Mintha hosszú idő után sikerült volna félretennie a csalódottságát annak érdekében, hogy megjavítsa a kapcsolatunkat. Már egyre kevesebb mondatából üvöltött, hogy mekkorát hibáztam a szemében, sőt egyik este, amikor a szobámba benyitva azt látta, hogy gyakorolok, mintha büszkeség lett volna a szemében.

-Ja, oké - mondta Rajmund, kicsi csalódottsággal és aggódással a hangjában - Hogy vagy, Major? Nagyon izgulsz?

-Azért volt egy előnye is annak a sok táncversenynek - mondtam - Már hozzászoktam a versenyhelyzetehkez, nem igazán izgulok.

-Ezt örömmel hallom, Major. Egyébként több előnyük is volt azoknak a versenyeknek, akkor is, ha most nem úgy tűnik.

-Mire gondolsz? - kérdeztem, mert hirtelen semmi pozitívumot nem tudtam volna mondani azokból az időkből az ezdettségen kívül.

-Gondolj csak bele. Ha az életednek az a szakasza máshogy alakult volna, most nem tartanál ott, ahol. Anélkül az elcseszett este nélkül lehet, hogy még mindig Szisziékkel pózolnál a közösségin, igazi barátok nélkül. Hidd el nekem, hogy ennek így kellett alakulnia. 

Miután letettük, néhány pillanatig némán ültem az ágyamon, Rajmund szavain gondolkozva. Tudtam, hogy igaza van. Ha az a február este nem úgy alakul, még mindig Szisziékkel lógnék, nem is tudva, milyen az igazi barátság. Hálásan gondoltam a mostani, igazi barátaimra, akikről tudtam, hogy mellettem lennének, bármi is történjen. 

A gondolataimból a telefonom csörgése szakított ki. A kijelzőn Vivi neve villogott, amitől hirtelen rossz érzésem támadt. A múltkori eset után akaratlanul is feszülten vettem fel a telefont.

-Szia, Vivi. Jól vagy?

-Szia, Sára. Persze, nagyon is jól - mondta mosolyogva. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, majd jobban szemügyre vettem a facetime ablakot. Vivi a szobájában volt, azonban ahogy távolabb tartotta magától a telefont, feltűnt, hogy egy hatalmas férfipóló van rajta.

-Az Dominik pólója rajtad? - kérdeztem, miközben próbáltam elrejteni a mosolyomat.

-Ja, ez? Nem, ez nem, illetve... Nem, dehogyis - kezdett magyarázkodni, miközben az egész arca elvörösödött.

-Hahó, Vivi. Én vagyok az, Sára. Nekem elmondhatod - szóltam mosolyogva. Ismertem ezt a reakciót, az elmúlt fél évben én is sokszor védekeztem azelőtt, hogy egyáltalán támadás ért volna.

-Ez igaz. Bocsi, beidegződés - legyintett.

-Szóóval - kezdett volna bele, azonban elakadt, amikor kinyílt a szobám ajtaja.

-Egy pillanat, Milán az - mondtam Vivinek - Mindjárt visszahívlak.

-Okés - szólt Vivi, és letette.

Félredobva a telefont kiváncsian néztem Milánra.

-Anyu üzeni, hogy kész a reggeli - jelelte.

-Még nem vagyok éhes - válaszoltam.

-Oké. Az előbb Vivien volt a telefonban? - kérdezte.

-Igen - válaszoltam mosolyogva.

-Nincs véletlenül egy húga? - kérdezte, mire felnevettem.

-Tudtommal nincs, de megkérdezhetem neked.

Miután becsukódott az ajtó mögötte, hívást indítottam. Vivi első csörgetésre felvette.

-Na tehát? - kérdeztem.

-Öhm... Jó, szóval. Dominik tegnap hazahozott a koncert után, és már éppen indult volna, amikor apu felhívott. Éppen üzleti útról tartott hazafelé, de elromlott a kocsi, így egy hotelben kellett megszállnia, amíg talál egy autószerelőt. Dominik láthatta rajtam, hogy mennyire nem akarok egyedül maradni éjszakára a múltkori után - Vivi rövid szünetet tartott. 

Egy pillanat alatt eszembe jutott a múltkori eset: Miután Vivi szülei elválltak, és az apjához költözött, sokat volt egyedül. Néhány napja is így volt, amikor apja egy üzleti útra ment. Arra viszont senki sem számított, hogy betörnek hozzájuk. Vivinek ugyan nem esett baja, de azóta -érthető okokból- nem maradt otthon egyedül.

-Meg sem kellett kérnem, természetes volt neki, hogy velem marad éjszakára. Filmet néztünk, rendeltünk kaját, a többit pedig úgyis tudod - sütötte le a szemét vigyorogva.

-Na és milyen volt? - kérdeztem mosolyogva.

-Nagyon jó. Annyira óvatos és törődő volt!

-Vivi, annyira örülök neked! Azután a sok szemétség után, amin keresztülmentél, igazán megérdemled Dominikot - szóltam őszintén.

-Köszi! - mondta még mindig azzal a levakarhatatlan vigyorral az arcán.

-És most hol van? Hazament? - kérdeztem, mert igazán nem vallott volna Dominikra, hogy csak úgy otthagyja Vivit.

-Hazafutott pár cuccáért, de mindjárt jön vissza. Te, Sára! Hányra mész ma meghallgatásra? - váltott témát.

-Hatra - mondtam, elhúzva a számat.

-Úha, az még sok idő. Csináljunk ma valamit, hogy eltereljük a figyelmedet?

-Nem, dehogyis. Te csak legyél nyugodtan Dominikkal, én jól leszek.

-Biztos? - kérdezte - Tényleg szívesen kimegyünk veled valahova.

-Tuti - mondtam, majd elmosolyodtam, amikor megláttam Dominikot, ahogy a telefont észre sem véve odahajolt és megcsókolta Vivit.

-Itt van Sára - fordította felé a telefont Vivi.

-Szia, Sára. Hogy vagy? Izgulsz? - kérdezte.

-Nem, igazából nem. Az utóbbi pár nap többet táncoltam, mint eddig egész életemben.

-Ennek örülök. Sok sikert! Nagyon jó leszel.

Mivel nem akartam zavarni őket, elköszöntem és leraktam a telefont, majd a fürszőszobába mentem elkészülni.