A szerelemed az életerőm [TodoBaku]

11. fejezet

Bakugou és Todoroki a vonaton álltak egymás mellet. Nem szóltak a másikhoz. Nem voltak olyan sokan, de pont elegen, hogy ne tudjanak leülni. Néhányszor Shouto majdnem Katsukira esett mikor hírtelen indult vagy megállt a jármű. Az öregasszony arra tettek néhány megjegyzést, hogy „Ezek a mai fiatalok mind ferdehajlamúak! Jó dolgukban azt sem tudják mit csináljanak.". Bakugou, akkor leakarta robbantani a fejüket, de Todoroki megállította. Leszálltak a megállójukban. Katsuki követte Shoutót, aki célirányosan ment előre. Csak néha kanyarodott le balra-jobbra. Mikor a kórház elé értek megtorpant. Nagy levegőt vett, majd bement. Ott a recepción elmondta kit keres, így megmondták neki, hogy hol találja édesanyját, bár tudta hol van. Csendben sétáltak fel az emeletre. Az ajtó előtt Todoroki Bakugoura nézett, aki egy bólintással jelezte, felőle bármikor bemehetnek. A felemás kopogott, majd egy halk „Gyere be!" után beléptek a szobába.

– Szia anya! – köszöntötte a fiatal nőt, aki, mint általában az ablak előtt ült.

– Szia Shouto! Ki ez az úriember? – pillantott az ajtóban álló szőkeségre.

– Bakugou Katsuki, örvendek asszonyom! – sétált közelebb és nyújtotta a kezét a hölgynek.

– Todoroki Rei! Nyugodtan tegezhetsz! – mosolygott a fiúra. – Mi szél hozott benneteket ide?

– Gondoltam meglátogatlak. – szólt Shouto. A vázára nézett, ami az ágy mellet, a komódon helyezkedett el. A virágok elhervadtak. Lekonyulva álltak. Szomorú látványt nyújtottak, mint egy ember, aki már túl sokat szenvedett.

– Nagyon örülök fiacskám! – nézett a felemásra. – Hogy hogy te is eljöttél? A fiam a pasid? Gratulálok!! – bombázta kérdésekkel a szőkét.

– Anya, nyugi. Csak barátok vagyunk! 

– Igazán semmi baj! Shouto kért meg, hogy kísérjem el. Barátok vagyunk? – bólintott Todoroki, majd a szőke átrakta a kezét a vállán.

– Shouto? Mióta szólítasz te a keresztnevemen? – húzta fel az egyik szemöldökét.

– Hát...öm... most óta! – húzta ki magát Bakugou. – Nincs meleged pulcsiban? – most rajta volt a sor, hogy a szemöldöke a magasba szaladjon.

– Nem!

Még néhány óráig beszélgettek, utána a fiúk haza igyekeztek. A vonatállomásra tartottak, de az idő, még mindig fülledt volt. Bakugou-nak szemet szúrt, hogy a felemás pulóverben van még mindig. Szólt volna neki, hogy vegye le, de tudta, nem fog elérni semmit vele.

– Shouto miért van bekötve a karod? – nézett kérdőn a másikra.

– Mi?! Nekem nincs bekötve a karom! – tiltakozott, de Bakugou-t nem tudta átverni.

– Ha nincs, akkor vedd le a pulcsid! – kezdte levenni Todorokiról az anyagot.

– És ha fázom? – tette karba kezeit.

– Komolyan?! Huszonnyolc fok van!! – akadt ki Bakugou. Megfogta Todoroki csuklóját és elkezdte húzni, de a felemás fájdalmasan felszisszent.

– Eressz el!! – húzta össze a szemöldökét és parancsolt a szőkére, aki, akkor vette észre, hogy elég erősen fogott rá Shouto csuklójára.

– Bocsi! – vakarta meg Bakugou a tarkóját, a szemeit rávezette egy plakátra.

– Mindegy. – sóhajtott, majd Todoroki ragadta meg Katsuki csuklóját és húzta fel a vonatra.

Az út lassan telt el. Nagyon kevesen voltak a vonaton. Senki nem beszélgetett. Csend volt, csak a rádióból szólt egy kis hang, de azt alig lehetett hallani. A két fiú az ajtóhoz közel ültek. Beállt köztük a kínos csend. Bakugou nem tudott a felemásnak mit mondani az előbbi cselekedete miatt, Todorokinak meg esze ágában sem volt hozzászólni. A lassan, mozgó jármű elért az ő megállójukba. Leszálltak és elkezdték venni az irányt a kollégiumba.

– Nem mondom el senkinek, de mi történt hétfőn utolsó óra előtt veled? – kérdezte Bakugou szomorkás szemekkel.

– Bízhatok benned? Nem, nem ez a megfelelő kérdés. Miért pont neked kéne elmondanom?

– Mert segíteni akarok neked! De gyere vegyünk neked kenőcsöt és sebfertőtlenítőt. Vagy már megoldottad? – nézett a fiú heterokrómiás szemeibe. Egy bíztató mosollyal karolta át a felemás vállát és kezdte elvonszolni egy bolthoz.

– Nem. – nézett a földre. A szőke egyből látta, hogy erről nehezére esik beszélnie a másiknak.

– Megcsináljam neked? Lehet úgy kicsit könnyebb lenne! – fordította a fejét Shouto irányába, aki épp akkor nézett fel. Egymásra mosolyogtak.

– Köszönöm, Katsuki! – ölelte meg a szőkét, aki kis fázis késéssel viszonozta.

Együtt sétáltak be az üzletbe. Megkeresték a szükséges dolgokat és a kasszához mentek. Todoroki adta volna oda a pénzt a pénztárosnak, de Bakugou rácsapott.

– Majd én fizetek! – odaadta a nőnek a pénzt. A felemás karba tette a kezét, eljátszotta, hogy megsértődött. – Édes nem kell haragudni rám, mert nem te költötted a pénzed! – öltött fel egy csábos mosolyt.

– Tch! Nem sértődtem meg! – tiltakozott. A nő a pult mögül csak mosolygott a két fiatalra.

– Ha nem zavarna, akkor megkérdezhetném mióta is vagytok együtt? – a két fiú egyből a pénztárosra kapta a fejét.

– Mi.... Nem vagyunk együtt! – tagadta nevetve Bakugou. Todoroki, pedig bólogatott.

– Nekem nem úgy tűnik, de rendben! – hagyta rájuk.Elköszöntek a nőtől és vették utukat vissza a koliba.

Fáradtan léptek be a kollégium  nappaliába. Mindenki lent volt, a fejüket a most jöttek felé fordították. Azok ketten nem törődtek velük, felmentek a felemás szobájába. Ott Katsuki ellátta Shouto karát. Kicsit furcsának tartotta, hogy egy hosszú vágás volt és nem sok kicsi. Akkor Icy-hot nem vágdossa magát? Valaki bántotta? A szőke ezekkel a kérdésekkel ült Todorokival szemben. Egy kicsit még beszélgettek míg valaki be nem kopogott, hogy vacsoraidő. Együtt lementek és megették az ételt.   

Hello! Valakit érdekelte egy bnha-s next generation-os fanfiction? Mondjuk már elkezdtem leírni a szereplőket, de kíváncsi vagyok kit, kiket érdekelne.

Csokipapir