A szerelemed az életerőm [TodoBaku]

21. fejezet

Figyelmeztetés: Öngyilkosság említése!

8 évvel ezelőtt:

Egy esős éjszaka volt. Todoroki Enji megelégelte legidősebb fia hasznavehetetlenségét. Nem volt más választása: el kell küldenie. A férfi csak addig várt, míg a családja elalszik, utána kihajítja a semmirevaló kölykét. Ez hamar be is következett volna, ha a fiú nem tűnt volna el. Nem foglalkozott vele különösebbképpen. Kulcsot nem vitt magával, ruhából is csak keveset.

Touya tudta, hogy el kell tünnie. Tudta, hogy nem lesz ideje elbúcsúzni testvéreitől. Az idő kevés volt, a kimondatlan szavak, meg nem tett cselekedetek sokak. Úgy döntött, hogy csak Shoutohoz fog bemenni. Hisz kistestvére mindig mellette volt. Feltétel nélkül szerette és felnézett rá. Emelet a dolgok mellet is volt még száz ok, hogy miért akar elbúcsúzni tőle.

Az ajtó előtt állt. Hezitált, hogy benyisson-e. Ez az egyetlen lehetősége, hogy elbúcsúzzon tőle. Hogy tudathassa, a szívében őrökre élni fog. Benyitott. A felemás hajú kisfiú mélyen aludt pihe-puha ágyikójában. Touya nem szívesen keltette volna fel. Megnyugtató látvány volt számára testvére édesen alvó testének bámulása. Shouto kezdet ébredezni. Touya nem mozdult. Várt, hogy kisöccse kitörölje az álmot a szeméből, hogy utána beszélhessen vele.

– Huh, Touya? Te mit keresel itt? – tette fel az álmos Shouto a kérdést.

– Búcsúzni jötten, Sho! – ejtett meg egy halvány, de mégis szomorú mosolyt.

– Miért? Hova mész? – a gyermeki értetlenség, milyen aranyos.

Touya odament öccséhez és szoros ölelésbe vonta. Nem akarta elengedni. Félt, hogy ha elengedi, akkor többet nem láthatja. Félt, hogy elveszíti. Félt, hogy apja még keményebb edzéstervet talál ki neki. Nem akar a távozásával fájdalmat okozni, de muszáj lesz. A számára legfontosabb emberek úgyis tovább élnek a szívében, ha úgy adódik, bármikor meglesheti őket éjszaki, az éj leple alatt. De mégis. Talán el kéne mennie. Jó messzire, hogy soha nem találják meg. A szívre vagy az észre kéne hallgatni? Ezen mindig gondolkodott.

Touya könnyei benedvesítették a kis Shouto pizsama felsőjét.

– Én is veled megyek, onii-san! – mondta a kicsi határozottan és komolyan.

Touya csak állt ott. Nem akarta elhinni, hogy testvére érte egy hatalmas áldozatot hozna. De lehet, hogy ez csak a pillant heve és tulajdonképpen nem akar menni. Shouto-nak maradnia kell. Ezt Touya jól tudta. De nem képes itt hagyni. Egy szörnyeteggel egy házban, aki megkeserítette az ő és későbbiekben Shouto életét.

– Bocsi tökmag, de nem jöhetsz velem! – rázta meg a fejét az idősebb.

– Nem érdekel! Én akkor is veled megyek! – erősködött Shouto.

– Jó, gyere! – egyezett bele Touya.

Az idősebb fiú megfogta a kisebb néhány ruháját egy beledobta a nála lévő kistáskába. Megfogta öccse kezét és az ablakhoz vezette. Kinyitotta és kimászott. Leugrott és felszólt Shoutonak. A kicsi nem nagyon akart leugrani, de bátya biztatásának és nyugtató szavaknak köszönhetően megtette. Touya elkapta. A kertből gyorsan elmentek. Egyedül vágtak neki az éjszakának. Az utcák kihaltak volta. Néhány lámpa fénye villódzott. A felemás hajú félt. Közelebb bújt az égett, meleg, megnyugvást hordozó karokhoz, amik a testvéréhez tartoztak. Sok sikátor mellet haladtak el, mindből fura hangok szűrődtek ki. A kisebb sokszor gondolkodott azon, hogy nem kellet volna jönnie, de utána mindig ránézett Touyára. Ő is félt, de hogy együtt néznek szembe vele, úgy mégis jobb. Egy furcsa alak kezdte őket követni, ami csak az idősebbnek tűnt fel, ezért gyorsított a lépteiken. Shouto csak nézett miért kell így sietni, de nem szólt semmit. Az idegen nem akadt le róluk, akkor sem, ha össze-visszamentek. A kicsi már szédült a sok jobbra-balra fordulástól. Az idegen, a lassított tempójuk miatt beérte őket.