A fonál, mely összeköt minket - Uchiha Itachi

38. Fejezet - Idill

-Milyen kérdést? -kérdezte kifejezéstelen arccal, mire mintha az élet pofon vágott volna hirtelen. Szóval el is felejtette? 

-Amit pár napja tettél fel, de elutasítottam. -hajoltam közelebb hozzá, hátha csak át akart vágni azzal, hogy nem emlékszik. 

-Nem emlékszek semmi ilyesmire. -vonta fel szemöldökét értetlenül. Lemondóan sóhajtottam egy nagyot, és a tenyeremet a homlokomhoz csaptam. Még ekkora szenilis alakot. 

-Szerintem jobb lenne, ha visszamennénk. -álltam fel csalódottan, és indultam volna vissza, de Itachi elkapta a csuklómat, és jóformán az ölébe rántott. 

-Leszel a feleségem? -kérdezte suttogva, miközben szemeit az enyémekbe fúrta. Képtelen voltam megszakítani a szemkontaktusunkat, olyan mélyre ható volt a pillantása, mintha a lelkemig látott volna el. Megbabonázott, és teljesen kiürült a fejem. Csak az újonnan feltett kérdése visszhangzott a fejemben. 

Elfelejtettem egy röpke minutumra azt is, hogy ki vagyok és, hogy mi is történik éppen velem. A férfi várakozóan, csendben várt a válaszomra, ami kimerült egy bólintásban, és egy apró hümmögésben. Miután nem reagált erre a válaszadási fajtára, szólásra nyitottam a számat, és kipréseltem nagy nehezen a nagy választ. 

-Igen. -suttogtam, majd mintha a világ minden problémája egyszerűen lekerült volna a vállaimról. Boldog voltam és izgatott, mint valami kisgyerek, aki új játékot kapott az apukájától. Apropó, akkor ezek szerint Itachi lesz a gyermekeim apja? Teljesen belemerültem a magam kis világába, és a gondolkodásom végett fülig elpirultam. 

Itachi elmosolyodott, és kisepert egy kusza tincset a szemeim elől, amire végre magamhoz tértem, és észbe kapva, szorosan átöleltem. Nem is én lennék, ha nem lett volna kellően kellemetlen szituáció a lánykérés. 

-Menjünk vissza. -suttogta a fülembe, majd ahogy csak bírta, segített felállni. Amint kiegyenesedtem, az arcomba csapódott egy jókora faág, ami eléggé meglepett. Ez eddig is itt volt?

Észbe kapva megfordultam, és felsegítettem a vőlegényemet. A hideg is kirázott, ahogy erre a szóra gondoltam. Vőlegény. 

Ugyan nem kézen fogva ballagtunk vissza az épülethez, de akkor is másabb érzés volt mellette sétálni. Csak egy valami hiányzott a lánykérésről, mégpedig a gyűrű. De a helyzetet figyelembe véve, eltekintettem ettől a hiányosságtól, és csak örültem a fejemnek. Hát sikerült, sikerült elérni amiért küzdöttem. A "főnyeremény" pedig kifejezetten tetszett. 

Beérve az épületbe, a konyhába mentünk, annak okán, hogy összedobjak valamiféle étel szerűséget, bár nem voltam akkora konyhamester. 

-Ülj le. -utasítottam a férfit kedvesen, majd a pulthoz érve lázasan keresgélni kezdtem Kadan receptes füzetét. -Áhá! -mutattam rá az egyszerű, még is viszonylag laktató ételnek a receptjére. -Tojásos rizshez mit szólsz? -pillantottam a férfira, aki kifejezéstelen arccal bámult vissza rám. Egy ideig csak csendben bámultuk a másikat, ez valami szokásunkká vált, vagy nem is tudom. 

-Jó lesz. -válaszolt végül csendesen. 

-Csodás. -csaptam össze tenyereimet boldogan. -KADAN. -kiabáltam teli torokból. Valószínűleg az egész hely tőlem zengett, mivel többen is bekukkantottak a konyharészhez. 

-Mi az? -ballagott elém egészen lassan a fiú, félig csukott szemekkel. 

-Csak nem aludtál? -kérdeztem elmosolyodva. Ilyenkor mindig morcos volt és flegma, ami megmosolyogtatott, tekintettel arra, hogy Kadan egy kifejezetten kedves fiú volt.