A fonál, mely összeköt minket - Uchiha Itachi

21. Fejezet - Magány

Gépek fülsiketítő csipogására lettem figyelnem. Ugyan szemeim előtt még mindig a teljes sötétség volt csak látható, mindent hallottam, ami körülöttem volt. A siető lépteket, a gyengéd köhögéseket, a faágat, ami az ablak üvegének csapódott olykor. De a csend fül süketítő volt. Egy ember hangját se hallottam, és ez megrémisztett.

Megpróbáltam pilláimat lassan kinyitni, de azok semmiképp nem akartak felnyílni, mintha össze lettek volna tapadva. Mélyen beszívtam a levegőt, majd megcsapott az a tipikus kórházi szag, aminek hatására szemeim azonnal kipattantak. Testem automatikusan ült fel hirtelen, aminek hatására rendesen megszédültem.

-Kórház? -kérdeztem magam elé suttogva, majd halkan felnyögve a fejemhez kaptam. Rettenetesen fájt az egész testem is mellé. A karjaim be voltak fáslizva, ahogy a bal lábam is. Még is mi történhetett? Alig emlékeztem valamire, olyan volt az egész, mintha csak egy álom lett volna.

-Rika-chan! -nyitott be Naruto vigyorogva a szobába, majd felém rohant. -Végre felébredtél!

-Mi? -néztem a fiúra bágyadtan. -Hogy kerültem én ide? -kérdeztem kómásan.

-Egy jounin talált rád az erdő közepén, mikor a küldetéséről jött haza. -lépett be Sakura is a szobába, majd halvány mosollyal az ágy mellé lépett. -Mi történt? Mit kerestél az erdőben?

-Fogalmam sincs. -vágtam rá, majd mintha csak erre várt volna az elmém, felvillantotta az emlékképeket a lelki szemeim előtt. -Itachi...

-Huh? Mi van Sasuke bátyjával? -vonta fel szemöldökét Naruto.

-Miért...? MIÉRT?! -kezdtem el könnyezni, közben ujjaimmal a takarót markolásztam.

-Nyugodj meg, Rika. -fektetett vissza Sakura. -Minden rendben van már. -mondta szomorú mosollyal.

-Nincsen. -suttogtam remegő ajkakkal. Kezdtem úgy érezni, hogy a szívem feladja a harcot, és abba hagyja az évek óta tartó, folyamatos zakatolását.

Emlékeztem az Itachi által alkotott genjutsu minden részére, de mintha mégse ugrottak volna be a dolgok. Mindent homály és soksok kérdés fedett, ami teljesen összezavarta a lelkemet.

-Mikor mehetek haza? -kérdeztem elhaló hangon. Alig volt erőm beszélni, viszont sirni azt tudtam volna rendesen. Mintha felültettek volna durván.

-Pár napig még bent kell tartaniuk téged, de szerintem a hétvégére már kiengednek. -mondta halványan mosolyogva a rózsaszín hajú, majd Narutora pillantott. -Hagyjuk magára, had pihenjen. -fogta meg a szőke felkarját, majd elindulva kifelé, maga után húzta.

Semmi kedvem nem volt bent maradni napokig, utáltam a kórházakat. Összegyűjtöttem az erőmet, és kimászva halkan az ágyból, felvettem a koszos ruháimat, amik a szekrényben voltak, szépen felakasztva a karfákra. Végül a cipőmet is felhúztam, és oldalra elhúzva az ablakot, nemes egyszerűséggel kiugrottam.

Éreztem, hogy nem vagyok a legjobb passzban, de nem ez volt a legnagyobb bajom.

A falnál meghúzódva haladtam az otthonom felé, nehogy bárki is észre vegyen, és visszatessékeljen a fertőtlenítő szagban úszó börtönbe.

Az agyam kattogott, de nem összpontosítottam semmire se. Csak úgy, minden kavargott a fejemben, de egyszerre volt teljes sötétség. Megőrültem?

Mikor a végre a bejárati ajtó előtt voltam, észre vettem, hogy nincsen nálam az ajtóm kulcsa.

-Basszus. -sziszegtem halkan, majd a szőnyeg alatti pótkulcsért nyúltam. Sikeresen ki tudtam nyitni a bejáratit, és végre a saját kis világomban tudhattam magam. Bezártam magam mögött az ajtót, majd ledobva a mellette lévő kis szekrényre a kulcsot, azonnal a fürdő felé vettem az irányt, egy kiadós fürdés végett.

Éreztem magamon, hogy nem csak pár napi kosz van rajtam, ami nem kissé volt undoritó számomra.

Megnyitottam a meleg csapot, és egy kis hab reményében öntöttem a tusfürdőmből a vízbe. Ameddig folyt, kimentem a konyhába, mivel a hasam is ki akart lyukadni a korgástól.

Végül, mivel semmit ehetőt nem találtam, amit pedig előkotortam már le volt járva, úgy döntöttem a fürdés után elmegyek kicsit bevásárolni a félretett pénzemből.

Miután a kád tele volt, és hab is volt bőven, levetkőztem és elmerültem nyakig a jóleső, és felfrissítő melegségben. A gondolataim villámcsapásként ugrasztották be Itachi képét a lelki szemeim elé, ami nem kis szívrohamot okozott nekem a pillanat hevében.

Az eddigi nyugalmi állapotom seperc alatt semmivé foszlott, és a gyomrom is görcsbe rándult, de ez más volt. Nem pillangók repkedtek most bennem, hanem valami ismeretlen érzés, amit eddig nem tapasztaltam akkor, amikor Rá gondoltam. Félelem.

Megrökönyödve ültem a kádban, magam elé meredve, és próbálva megállítani testem hirtelen reakcióját a férfi gondolata miatt. Félnék tőle?

Bár nem csodáltam, elég sok minden történt, persze minden csak a fejemben, a valóságban csak egy röpke pillanat lehetett.

Testem egészében remegni kezdett, és a lélegzetem is szaporább lett a megszokottnál. Kínoztak a saját gondolataim, és az Uchiha férfi arca, azon belül a sharinganjai repkedtek a szemem előtt.

Ki akartam szállni a vízből, ami időközben kihűlt már, de a lábam nem akart megmozdulni. Kezeim is remegtek, és már teljesen el voltak ázva. Lehunytam a szemeimet, és nagy lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni zakatoló gondolatmenetemet.

Végül, szédülve és kimerülve döntöttem hátra a fejemet a kádban elfeküdve, és semmire se gondolva a plafont kezdtem el nézni, mintha megszűnt volna körülöttem minden. Csend volt, csak a csap lassú csöpögését hallottam, és a saját lélegzetvételemet.

Aludni akartam, de nem lehetett. A kádban voltam még mindig, a hideg vízben, teljesen elernyedt testtel. Ha Ő igy látna... Nem! Nem szabadott rá gondolnom, mert csak még mélyebbre süllyedtem volna a szánalomban. Igen, szánalmasnak éreztem magam. Utálnom kellett volna, megvetni és az életére törni, de ehelyett menthetetlenül szerelmes voltam belé, és epekedve vágytam arra, hogy akárcsak láthassam is őt ismét.

Nagyot sóhajtva végre sikerült kiszállnom a kádból, és magamra csavartam a köntösömet. Kinyitva az ajtót sötétség fogadott a lakásban, és kissé jobban körbe nézve, megakadt a szemem valamin, ott, ahol a legnagyobb volt a sötétség. Két sharingan.

-M-mi.. -kezdtem el ismét remegni, és szemeim most könnybe is lábadtak. Fel akartam sikoltani, de egyszeren a dadogáson kívül semmi nem hagyta el a torkomat.

Megtöröltem a könnyező szememet, és mikor ismét a sötét foltra néztem, nem volt ott semmi. És a lakásban sem volt nagy sötétség, a hold fénye, és a kintről beáradó lámpák világítása megvilágította a kis helyiséget.

Összezavarodva pislogtam magam elé, persze szipogva az előbbi sírástól, de egyszeren nem tudtam felfogni hogy még is mi történt. Nem volt itt, igaz? Csak behallucináltam a fáradságtól, igaz?

Felöltözve végül úgy döntöttem, teszek az éhségemre, lefekszek aludni, és fel se kelek egy hétig.