A fonál, mely összeköt minket - Uchiha Itachi

43. Fejezet - Az utolsó felvonás

– 2 évvel később – 

Lassan több, mint 2 éve éltünk már a Tea Országában. A lakásunk kicsi volt, de minden szempontból tökéletes. A lehető legjobbat hoztuk ki belőle, ügyelve arra, hogy mindkettőnk elképzelése benne legyen, de ne úgy, mint egy össze-visszaság. Mondjuk ha Itachitól függött volna a dolog, neki elment volna két teljesen más tapéta, egyáltalán nem volt ízlése néhány téren.  

Nagyban a vacsorát készítettem, mikor is hazatoppant a még mindig vőlegényem, és nem férjem. Hiába volt eljegyzés, az esküvő még messze állt tőlünk, de nem bántam. 

-Megérkeztem. -dobta le cuccait a kanapéra, ami közvetlen a konyhában szemben volt. 

-Milyen volt a napod? -kérdeztem mosolyogva, miközben a fűszerekkel babráltam.

-Fárasztó. -sóhajtott fel fáradtan, majd leült az ebédlő asztalhoz. Szemét dörzsölgette, úgy nézett ki, mint aki mindjárt elalszik. -Átgondoltam a dolgokat. Beszélnünk kéne. -mondta olyan komolysággal, hogy a kanál is kiesett a kezemből. Hirtelen azt hittem, hogy szakitani akar, vagy visszamondani az egész eljegyzés dolgot.

-É-És mégis m-miről? -kérdeztem, miközben lehajoltam a kanálért, és a mosogatóba dobtam.

-Tudod, hogy nem itt szeretnék élni. -kezdte, közben pedig az asztalra könyökölt, és ujjaival megtartotta homlokát. 

-Igen. -bólintottam egy aprót, és a konyhapultra támaszkodtam. 

-Úgy gondolom, ideje visszatérni. Haza. -vette fel velem a szemkontaktust egyből. Nyelnem kellett egy nagyot, mivel eléggé megijedtem az egész helyzettől. 

-Nem is tudom, még mindig fújhatnak rád. -hajtottam le a fejemet, kezeimet pedig ökölbe szorítottam. -Nem szeretném, hogy vadászni kezdjenek rád.

-Én ettől nem félek. -mosolyodott el a férfi, ami kifejezetten meglepett.

-Tudsz valamit, amit én nem. -mutattam rá, közben közelebb mentem hozzá. -Hallgatlak. -ültem le vele szembe, az asztalhoz.

-Kakashi a Hokage. -mondta, de mintha még mindig lett volna valami, amit ki akart nekem mondani. -És a felesége...

-Van felesége? -ugrottam fel az asztaltól úgy, hogy a szék is hátra esett. -És ki merte elorozni Kazumi elől?

-Ki más, ha nem Ő maga. -kuncogott fel Itachi.

-És ezt te honnét is tudod? -fontam össze magam előtt karjaimat.

-Megvannak a módszereim, elhiheted. -állt fel, és a konyhába ment, hogy lekapcsolja a tűzhelyet, amit én remek háziasszony módjára, ott hagytam. 

-És akkor szerinted vissza tudnánk menni anélkül, hogy bármi probléma legyen belőle? -léptem a férfi mögé, miközben felnéztem rá. Megfordult, szemeit pedig az enyémekbe fúrta, közben kezével arcomra simított.

-Egy próbát megér. -hajolt közelebb, és nyomott egy lágy puszit a homlokomra. 

Elmosolyodtam, és derekánál átöleltem. Fejemet a mellkasába fúrtam, és hallgattam a kissé egyenetlen szívverését. 

És így történt, hogy most már Konoha kapui előtt toporogtunk, teljesen felszerelkezve, vagyis a tömérdek sok cuccunkkal, amit régi otthonunkból cipeltünk el idáig. 

Erőt vettünk magunkon, és elindultunk be, a városba, ami elég sokat változott a régiekhez képest. Az emberek ugyan megbámultak minket, senki nem rohant le bennünket, vagy akart az életünkre törni. Legalábbis egyenlőre. 

-Rika?! -hallottunk meg megunk mögül egy meglepett fiú hangot, mire mindketten hátra fordultunk. Naruto elképedve bámult minket, mintha szellemet látott volna.

-Naruto? -lepődtem meg, majd elmosolyodva intettem neki, mire sebesen hozzánk rohant.

-Mikor jöttetek ti vissza? -kérdezte tikkelő szemekkel.

-Pont most. -mondtam mosolyogva. -A Hokagéval szeretnénk beszélni. -néztem a Hokage rezidenciájaként szolgáló épület felé.

-Miért? -kérdezte a szőkeség felvont szemöldökkel.

-Titok. -kacsintottam rá. Naruto bólintott egyet, majd Itachira emelte tekintetét, és egyből hátrébb ugrott. -Most meg mi van? -kuncogtam fel.

-Ő-ő Sasuke bátyja, nem? Aki elvileg MEGHALT. Szóval akkor egy szellem? Vagy én is meghaltam? -kezdte el magát tapogatni kétségbeesve. 

-Nem, nem halt meg, mivel kéznél volt egy gyógyító. -mutattam magamra vigyorogva. -Ugyan olyan lüke vagy, mint régen.

-Kössz. -fonta össze maga előtt karjait sértődötten a fiú. -Gyertek, elvezetlek titeket az irodájához. -indult meg az épület felé, ami a TŰZ jelével volt feltűntetve.

***

Nos, nem igazán úgy történt az a bizonyos beszélgetés a Hokageval, ahogy mi azt kiterveltük. Kezdjük azzal, hogy az első, amint meglátták egymást Itachival, csak csúnya szemezés folyt a két férfi közt, és nagy szerencsémre én is tanuja lehettem ennek a csodálatos kis kínos csendnek. 

Végül, a nagy csendet Kazumi törte meg, mivel mint egy őrült, úgy vágtatott be az irodába, és ügyet se vetve ránk, leült az előttünk elterülő asztalra.

-Oh, Rika. -pillantott meg, majd elvigyorodva intett Itachinak is, aki szótlanul figyelte csak. -Mit beszéltetek? 

-Igazából semmit még, mivel nem igazán nyitották szóra a szájukat. -néztem felváltva a két férfira. 

-Na szép. -kuncogott fel Kazumi, majd párja felé fordult. -Édesem, ha meg mered tiltani nekik, hogy itt maradjanak, tudod mi lesz. -mondta, arcára fagyott mosollyal. Kakashi kifejezéstelen arccal rá pillantott, majd az asztalára könyökölve, összefonta arca előtt az ujjait, és minket kezdett el figyelni. 

-Szóval... -kezdett bele, de nem igazán találta a szavakat. -Itt szeretnétek maradni? -kérdezte felvont szemöldökkel.

-Hát, úgy terveztük, hogy szeretnénk itt élni tovább az életünket. -vettem át a beszélő szerepét, mivel Itachi csendben bámészkodott csupán.

-Értem. -kaptam a tömör választ. -Nos, legyen. Nem állok az utatokba. -tárta szét karjait, majd hátradőlt a székében. 

-Tényleg? -lepődtem meg, és emiatt közelebb lépkedtem az asztalhoz. 

-Ne vond kérdőre, mert a végén meggondolja magát. -húzott magához Kazumi, és szorosan átölelt. 

-Megfojtasz. -motyogtam, de nem tűnt úgy, hogy el akarna engem ereszteni. 

-Mellesleg, van elképzelésetek, hogy hol szeretnétek élni? -eresztett el végül a lány.

-Nem igazán. Sok minden megváltozott, ahogy észre vettük. -húztam el a számat, miközben visszahátráltam Itachi mellé.

-Hát igen, szépen javult a színvonal. -mosolygott Kazumi. -Gyertek, megmutatok pár lakást, hátha megtetszik valamelyik. -indult ki az irodából vidáman. Engem is feltöltött energiával a tény, miszerint boldogan élhetünk, míg meg nem halunk. Oké, elcsépelt szöveg, de igaz.

***

Körülbelül 3 napunkba telt, hogy minden létező lakást, vagy esetleg házat megnézzünk a faluban. Volt, ahova többször is vissza kellett mennünk, mert ahogy kiderült, iszonyatosan döntésképtelen voltam. Viszont megtaláltuk a tökéletesnek mondható, nagyobbacska lakást, amit én mindig is elképzeltem a jövőbeli családommal. 

A papírmunkák több napba is elteltek, addig az egyik fogadóban "laktunk", már amennyire ott töltöttük az időnket. Én leginkább a régi arcokkal voltam, míg Itachi rendszeresen eljárt Kakashi-senseihez. 

És igen, itt véget is ért a kalandos kis utunk. Őszintén reménykedek abban, hogy a jövőnk szebb, és fényesebb lesz számunkra, mint a múlt.