A fonál, mely összeköt minket - Uchiha Itachi

27. Fejezet - Hang a sötétben

Miután mindketten lefeküdtünk, én képtelen voltam elaludni, az agyam folyamatosan zakatolt. Végül az éjszakai csendet egy halk motoszkálás zavarta meg, ami egyenesen Itachitól jött. Épp a cipőjét vette fel, majd a köpenyét hátrahagyva lépett ki a szobából.

Felültem, és az ablakhoz siettem, ahonnan láttam, hogy merre felé haladt. Nem messze a fogadótól, volt egy kis hegység szerűség, aminek az oldalán óriás sziklák voltak, lapos felszínnel.

Készültem volna utána menni az ablakon át, de amint kinyitottam, megcsapott a hideg levegő, amitől azonnal kirázott a hideg, és fázni kezdtem. Meg fog fázni...

A táskámhoz mentem, ahonnan kivettem egy sima fekete pulcsit, és azonnal fel is vettem. Ám nem indultam meg üres kézzel, megragadtam a férfi köpenyét, és ismét megindultam. Kisame horkolása még az ablakon keresztül is hallatszódott, hát biztos nem örültek neki a szomszéd szobában alvók.

Sietősen haladtam abba az irányba, amerre Itachi is ment, és a sötétben lopódzva próbáltam valamit látni, de olyan sötétség volt a sok fa között, hogy az orromig se láttam. Végül, kiértem egy kisebb tisztásra, ami az egyik szikla lehetett a hegy oldalában. Nem volt olyan nagy, tökéletesen kiszúrtam a szikla szirten ülő férfit, aki egyik lábát lelógatva figyelte a kilátást, ami jelen esetben a városkára vetült ki, meg persze a távolabbi hegyekre.

Nagyot nyelve kezdtem el közelebb lépkedni hozzá, de ez is elég volt, hogy meghalljon. Meg kéne végre értenem, hogy nekem nem megy a lopakodás.

-Mit keresel itt? -kérdezte kifejezéstelen hangnemben, felém se fordulva. Feladtam a lopakodós módszert, és egyszerűen mögé sétáltam. Lábaim remegtek minden lépésnél.

-Utánad hoztam a köpenyedet, nagyon hűvös van. -nyújtottam fel az anyagot, de nem reagált rá semmit, ezért leengedtem a karomat.

-Nem, úgy értem ITT, ebben a városban. Konohában lenne a helyed. -félig felém fordította a fejét, és szemeit is rám irányította, de utána azonnal visszafordult a kilátás felé.

-Szerintem nem te mondod meg, hogy hol van a helyem. -vágtam rá azonnal, de ahogy kimondtam a szavakat, a szám elé kaptam a kezemet. -Úgy értem...

-Semmi okod magyarázkodni. -vágott közbe. -Igazad van, nem az én dolgom.

-Nem úgy értettem. Ahj. -sóhajtottam fel, majd leültem mellé, és lelógattam a lábaimat, a kezemben lévő köpenyt pedig a férfi hátára terítettem. -Olyan szép a kilátás. -kezdtem el én is a kilátást bámulni. Mivel semmi választ nem kaptam, elkezdtem csak úgy valamiről beszélni, hátha megtörik a jég. -Annyira magányos vagyok, amióta elhagytad a falut. -mondtam, de azonnal éreztem, hogy érzékeny témába tapostam, mivel a mellettem ülő beharapta alsó ajkát, és szemeit is összehúzta. Ez nem vette el a beszélgetéstől való kedvemet, legalábbis az enyémet nem. -Tudod, rájöttem arra, hogy soha nem voltál velem teljesen őszinte. Mindig volt valami, amit nem mondtál el nekem, vagy titkolóztál, a szigorú ANBU szabályokra hivatkozva. Ez olyan rosszul esett nekem, olyan volt, mintha egy láthatatlan falat húztál volna közénk. -a mondtat végére a hangom elcsuklott, és a szemeimbe szúró könnycseppek gyűltek. -AZ előtt a nap előtt minden olyan csodálatos volt, az első... -nem tudtam befejezni, mivel Itachi egy mozdulattal felugrott, és megindult visszafelé. Nem, ezt nem hagyhattam. Felugorva elé vágtam, és mélyen a szemeibe fúrtam a saját íriszeimet. -Hallgass végre végig! -mondtam idegesen.

-Nem vagyok kíváncsi a múltra. -mondta komoran, majd kikerülve engem tovább ment.

-Itachi! -szóltam rá, mire megállt az említett. -Ne kezelj úgy, mintha egy senki lennék. -fordultam meg, igy a hátát nézhettem. -Igenis volt közöm a múltadhoz, és a jövődhöz is lesz.