A fonál, mely összeköt minket - Uchiha Itachi

39. Fejezet - Ismert Ismeretlen

Fejemet a mellkasára tettem, és a szívverését kezdtem el hallgatni. Megnyugtató volt, és azzal is rásegített, hogy a kezével a hátamat simogatta.

Nagy valószínűséggel, ilyen csodás pózban sikerült elaludnom. Azt kívántam, hogy a jövőben mindig így, összebújva tudjunk elaludni. 

Valamikor az éjszaka közepén, felébredtem valami kis neszre, ami kintről jött. Szememet dörzsölgetve felültem, és óvatosan kimásztam az ágyból, nehogy felkeltsem Itachit. Mosolyogva figyeltem egy kis ideig, majd ráhúztam a takarót. 

Belebújtam a papucsomba, és kimentem a folyosóra. Senki nem lézengett a folyosón, se máshol. Már csak egyetlen hely maradt, mégpedig a hatalmas kinti rész. 

Kisurrantam az ajtón, és elhívva az erőmet, kezdtem el körbe nézni. Semmi emberre vagy állatra utaló jelet nem láttam, így felsóhajtva kezdtem el nyugtatni magam azzal, hogy biztos csak beképzeltem. Aha, beképzeltem. 

Hirtelen 10 idegen alak vett körbe, elzárva ezzel minden menekülő utamat. 

-Nahát, tízen egy lánnyal szemben? Nem igazán fer dolog. -vettem jobban szemügyre az alakokat. -Mit akartok? 

Nem válaszoltak, csak kezüket kinyújtva felém, közelítettek. Hamar kézjeleket formáltam, majd használva az egyik tűz típusú elememet, hátrébb tudtam kényszeríteni a betolakodókat. 

Nem tűnt úgy, hogy támadni akarnának. Mindannyian kinyújtották felém a jobb karjukat, majd kép szakadás. 

***

Egy eléggé sötét, és dohos helyen tértem magamhoz. Rettenetesen hideg is volt, és a szagok se voltak olyan kellemesek. Le voltam kötözve a lábamnál, és a kezemnél fogva. A látásom kezdte megszokni a sötétséget, és végre fel tudtam mérni a környezetemet. Egy pincére hajazó, kis kocka szobában voltam. Velem szemben egy rozsdás, vas ajtó volt. Tőlem jobbra egy szintén eléggé rossz állapotban lévő kád, és mellette egy vécé. A másik oldalamon pedig egy félig szétvert csap volt. Felette egy kinyitható tükör volt, aminek a kis polcain rengeteg kis doboz volt, vélhetőleg gyógyszerek hada foglalt ott helyet.

Próbáltam valahogy lazítani a csuklómnál összecsomózott kötélen, de nem ment sehogy se. Esélytelen volt a szabadulásom abban a helyzetben. Mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magam, és nem pánikba esni. 

A nagy belső hallgatásom közepette, léptek zaja törte meg a jéghideg csendet. Valaki közeledett felém. 

Az ajtó felé emeltem a fejemet, és csak akkor vettem észre, hogy volt egy elhúzható kis rész az ajtó tetejénél. Ahogy kiszúrtam, már is elhúzta valaki azt, ami nyikorogva húzódott el, ezzel rám lehetett látni. Két szempár pillantott be érdeklődve, majd a gúnyos nevetésére a gyomrom is felfordult. 

Kattant az ajtó zárja, és kitárta előttem a valószínűsített elrablóm. Egy magas, sovány férfi volt. Fekete haja a válláig ért, és jól öltözött volt. Nem az a elrablós típus volt, hanem az a szervkereskedős. Bár egyik véglet se volt valami bíztató. 

-Nos, hogy aludt a hölgy? -lépett közelebb felém. Hangja a gúnytól csepegett, és a vigyort le se lehetett volna törölni a képéről. 

-Mit akartok tőlem? -kérdeztem a lehető legnyugodtabban. Nem akartam, hogy azt higgye, elveszett a reményem, és hogy be vagyok tojva a helyzettől. 

-Nahát, milyen eleven a kiütéshez képest. -guggolt le elém, majd államhoz kapva megnézett alaposabban. -Pompás. -állt fel mosolyogva. -Gaten! Hozzad. -fordított nekem hátat, majd elegánsan kisétált.