-I-Itachi. -kezdtem el zavartan nevetni, gondoltam csak viccnek szánta ezt a furcsa mondatát. -Biztos lázas vagy megint, igaz? -tettem homlokára a kezemet. -Vagy a gyógyszerek beszélnek belőled, igen, biztosan csak attól van ez. -bólogattam még mindig furcsa vigyorral a képemen. Biztos csak vicc, csak is az lehet...
-Reménytelen vagy. -sóhajtott fel beletörődően. -Nem szedtem be semmilyen gyógyszert, és nem is tudat módosítóval tömtök engem. -vonta fel egyik szemöldökét. -Ugyan nem ez volt a legjobb módja a leánykérésnek, de hozzánk mérten szerintem alkalmas, valamennyire legalább is.
-Szerinted, vagyunk mi olyan helyzetben, hogy megkérd a kezem, csak úgy random a semmiből? -vettem fel vele a szemkontaktust azonnal. -Meg mi volt az a szöveg előtte? Hogy szeretnéd viszonozni a sok fáradozásomat? Olyan mintha csak valamilyen hálából akarnál elvenni, és ha ez tényleg így van, akkor köszönöm, de nem kérek az érdekházasságodból.
-Te tényleg ennyire ostoba vagy? -húzta halvány mosolyra ajkait.
-Mivan? -vontam össze szemöldökömet értetlenül.
-Szerinted megkérném a kezedet, csak úgy mert hálás vagyok? Ne legyél röhejes. -hunyta le szemeit, majd kinyitva ismét a saját tekintetét az enyémbe fúrta. -Komolyan gondoltam.
-Komolyan? -kérdeztem suttogva, teljesen elérzékenyültem.
-Komolyan. -tette kezét az enyémre. Lepillantottam a kezeinkre, majd vissza a férfira.
-Sajnálom, de én... -elakadtam, nem tudtam hogyan folytassam. Legmerészebb álmaimban se mertem arra gondolni, hogy egyszer megkéri a kezemet ilyen módon. És ebben a helyzetünkben képtelen lettem volna neki igent mondani, bármennyire is szerettem volna sírva a nyakába borulni örömömben. -Nem mehetek hozzád. Még nem. -húztam ki kezemet az övé alól.
Itachi csak csendben, enyhén megdöbbenve vizslatott engem. Szomorúan figyeltem, ahogy egy büszke ember érzései vissza lettek utasítva.
-Miért? -szólalt meg halkan, közben a takaróját figyelte. Hangjában nem volt semmiféle szomorúság, csak egy pici kíváncsiság.
-Azt szeretném, hogy egészséges legyél. -simítottam arcára. Belebújt érintésembe, és lehunyta szemeit. Hát tényleg komolyan gondolta...
Itachi kérése után, nem igazán beszéltünk. Kissé kellemetlen volt köztünk ez az egész, és inkább nem erőltettük a beszélgetést.
Csak bejártam hozzá, hogy elvégezzem a kezelését, és már jöttem is ki. Ez idő alatt Kadannal edzettem, miután teljesen rendbe jöttem, és hát ebben a pár napban, ameddig pihentem, rendesen elpuhultam.
-Nee-san, még is min jár folyton az eszed? Nem figyelsz! -észre se vettem, hogy a fiú hátulról elkapva a kezemet, kicsavarta a karomat. Valami nagyon nem volt rendben a fejemben.
-Ne haragudj Kadan, tényleg eléggé elvesztem a gondolataimban. -sóhajtottam fel, miközben elengedte a karomat. -Próbáljuk újból, oké?
-De akkor tényleg legyél résen, nem foglak már kímélni! -mutatott rám kihívóan, és hátrébb ugorva tőlem, támadó pozícióba állt.
Elhívtam a Katsuryoku-t, és vártam a fiú támadását. Nem várt sokáig, ő is elhívta a képességét, majd üvöltve nekem rohant. Az első pár ütését kivédtem, majd elkapva a lábát megforgattam és messzire elhajítottam, de a levegőben megfordulva a talpára érkezett.
-Van itt a fal mellett egy öreg pad, oda nyugodtan leülhetsz. -hallottam meg a Mesterem habját, mire oda pillantottam.
Itachit segítette ki ide, a hátsó udvarrészre, és segített neki leülni. Már csak ez hiányzott.
ESTÁS LEYENDO
A fonál, mely összeköt minket - Uchiha Itachi
Romance''Minden tönkre ment, ahogy elmentél. Kiléptél az életemből, egy szó nélkül. Ott hagytál a tűzben, elégni. Visszalöktél a mélybe, ahonnan majdnem, hogy sikerült kihúznod. Gyűlöllek, de ugyan akkor szeretlek, hisz egykor te voltál a mindenem. Nehéz b...
