Arany és zöld

Tizenkettő

Yan Qing sokáig nézte azt a helyet, ahol He Xuan az este ült.
Fogalma sem volt, hogy merre van, vagy meddig lesz oda.
Nyugtatgatta magát, hogy tegnap csak felfokozott állapotban volt, ezért hagyta magát. Mégsem tudott mindent megmagyarázni ezzel. Aztán egy hang megszólalt benne, hogy azért ment el, mert elmondta neki, azt. Sóhajtott egyet. Nem fog kétségbe esni! Hiszen nincs is köztük semmi és azt sem garantált, hogy lesz. Egyszer már eljutottak a csókig és a randikig. De, nem volt biztos semmi.
Érkezett egy szerelő, aki a kilincset cserélte le. Yan Qing pedig nem bírta tovább saját gondolatait. Felvett egy pulóvert és megszólította a szerelőt.

-    Jó napot, uram. Mit csinál? – a szerelő ráemelte ráncos szemét. Yan Qingnek nagypapa jutott eszébe róla.

-    Jó napot. Ki kell cserélnem. Valami különös oknál fogva, deformálódott. – vette elő csavarhúzóját, lazított a csavaron. Yan Qing megbabonázva figyelte.

-    Megfoghatom? – kérdezte mohón.

A szerelő nem bánta, igazából a beteg olyan figyelemmel kísérte munkáját, hogy akármit is odaadott volna neki.

Yan Qing kezébe vette, forgatta. Egy pillanatban mintha látta volna, ahogy He Xuan rászorít és emiatt lett ilyen.

Persze, gyorsan helyrerakta magát. Bármennyire szeretné belelátni, nincsenek olyan viszonyban, hogy ilyen érzéseket váltson ki. Egy rövid ideig mégis hagyta, hogy fantáziája szárnyaljon és átmelegedjen ettől az érzéstől.

Yan Qing kérdezősködött még a munkáról, néhány szerszámról.
A különös formájúakról próbálta megtippelni mihez kellenek. A szerelő pedig mosolygott. Jól esett neki, hogy valaki őszintén érdeklődik. Kedves volt.

Lassan elkészült a kilincs.
Yan Qing megköszönte, további kellemes munkát kívánt.
Becsukta az ajtót. A rossz viszont tenyerébe maradt. Nevetett, ahogy eszébe jutott saját, korábbi gondolata erről. Majd lerakta a szekrényére és el is feledkezett róla.

Szörnyen éhes volt. Megnézte, mit hagyott tegnapról és boldogan eszegette azt a pár tekercset, ami megmaradt. Bámult ki az ablakon.

Az ősz már kezdte megmutatni magát. Sárgultak a levelek, az emberek odalenn sapkát is tettek. Sosem értette a falujában élő néniket, bácsikat, mit tudnak az ablakban állni naphosszat és bámulni másokat. Most itt állt, végig gondolta ezt, mégsem tudott elszakadni az utca figyelésétől.

Szeme sarkából látta, hogy megállt mellette valaki. Kezében egy félig megevett tekerccsel fordult felé. He Xuan megint eredeti alakjában állt mellette. Egymásra néztek. Yan Qing szóra nyitotta száját, de He Xuan beelőzte és szájon csókolta. Finom, rövid csók volt. Pont elég arra, hogy értetlenkedjen. He Xuan látta zavarát, de nem tette szóvá.

-    Amúgy, mit nézünk? – kérdezte, visszafordulva az ablakhoz.

-    Vidéki mozi. Még nem értem, hogy működik. – fejezte be az evést.

Lopva a pultra nézett. Kikerekedett szemmel bámulta a rengeteg ételt. Annyira meglepődött, hogy száját is eltátotta. He Xuan kuncogott, lassan visszanyomta állát és újabb csókot adott.
Yan Qing pedig tényleg igyekezett, és sok mindent megértett a világon, anélkül, hogy nevén kellett volna nevezni, most mégis egy kiscsibe értelmi szintjére csökkentek felfogási képességei. He Xuan megfogta derekát és magához húzta. Kicsit kizökkent ebből a katatóniából.
Ránézett, He Xuan pedig kedvesen mosolygott rá.

-    Mi történt este? Csináltam valamit?

-    Nem csináltál semmi rosszat.

-    Akkor miért...

-    Mit, miért?

-    Minden.

-    Szeretném újrakezdeni veled, hazugságok, ferdítések nélkül, Yan Qing. Mit szólsz?

-    Hogy ez jól hangzik...

-    Mmm. Gyere, együnk.