(Időugrás)
Az almáskerti kirándulás
Qingxuan mutogatott neki. Itt balra, aztán jobbra, aztán a körforgalomnál a második kijárat, egyenesen. Megjöttek. Nagy zöld kapu, két oldalt fákat mintázó motívumok. A bejáratot őrző védőszentek.
Leparkolt. Sokkal praktikusabb megoldásnak találta, mint bármilyen spirituális eszközt.
- Csak a miénk a hely! – felhúzott szemöldökére, folytatta – Később jön egy csoport, de addig szabadon garázdálkodhatunk!
- Miért ide kellett jönni? – süllyesztette zsebébe a kulcsot.
- Finom az alma, van boruk és nem vagy oda a nyilvános helyekért, de már unom, hogy csak nálad vagyunk. – szája elé kapta kezét, majd elgyötörve ránézett. – Bocsi...
- Bemehetünk?
- Persze. – egyenesedett fel Qingxuan. Megfogta kezét, behúzta a kapun.
Odaköszönt egy öregembernek, akiről később kiderült, hogy a tulajdonos. Ám ahelyett, hogy sétáltak volna egyet, Qingxuan beszélgetni kezdett.
Kérdezte az almáskertről, a fajták elhelyezéséről. A méhészekről, a metszésről. He Xuan csak néha kapott el egy-egy szót, nem igazán figyelt. Órákig tudott csendben álldogálni.
- Erre igazán semmi szükség, uram! Kérem, hagyja csak! De...na jó, köszönöm! – kapta oda fejét.
Qingxuan kezében egy kis üvegben vöröslött valamilyen folyadék. Meghajolt még párszor, majd elköszönt. Zsebének mélyére csúsztatta a zsákmányt. Elindultak végre. A lassú sétának azonban célja is volt. Qingxuan az öreg óta nem fogta kezét, de majdnem minden lehetőséget megragadott, hogy hozzáérjen. A vállához, a könyökéhez. Közel hajolva mutatta meg a póznán fészkelő madarakat.
- Megjöttünk! – állt meg, csípőre tett kézzel. Magabiztosan, mosolyogva. Hol a fára, hol rá. – Az öreg Shen azt mondta ez a legfinomabb alma a kertben. Bár azt nem értem, hogy lehet szüretelni, de a bácsi szerint szedhetünk belőle.
- Hogy érted? – állt meg mellette, összefont kezekkel.
- Hát, még csak tavasz vége van, nem? Akkor hogy lehet érett az alma?
He Xuan elcsodálkozott. Tényleg. A fán piroslottak az almák, de messze voltak még a beérést jelentő napsugarak erősségétől. Qingxuan magyarázott valamit, de nem figyelt rá. Egyre csak a fát nézte. Mire végig gondolta volna az egészet, a feje fölül hallotta a kérést.
- He Xuan! Idenézz! – Qingxuan vigyorogva integetett a fa közepéről. Letépett egy almát. Beleharapott, elfintorodott. – Bláh...! Kár érte.
Készült visszamászni hozzá, mikor reccsent az ág, Qingxuan pedig egy kiáltással esni kezdett. Teste gyorsabban reagált, mint agya. Mire felfogta, hogy a másik le fog esni, már karjaiban volt és egymás szemébe néztek. A zöld és arany összekapcsolódott és nem akartak elválni egymástól. He Xuan gyomrában furcsa változások mentek végbe. Az étvágytalanságot hirtelen felváltotta az éhség. De ez valahogy más volt, mint eddig. Nem értette és zavarni kezdte.
- Köszi! – közelebb húzta és megcsókolta arcát.
He Xuant kizökkentette a mélázásból és lerakta. Qingxuan beszélt hozzá, de még mindig ezen a furcsa éhségen gondolkodott. Váratlanul ütközött neki és kerültek túl közel egymáshoz. Tekintetük újra egymásba talált és megint elöntötte ez az érzés. Idegesítő.
- Megéheztél? – fogta meg mindkét kezét, finoman.
- Azt hiszem. – Qingxuan lassan felemelte kezét és finom csókokat adott ujjaira. Olyan természetesen viselkedett, mégis mintha remegett volna ez az érintés. Hogy miért nem húzta ki, azonnal ebből a helyzetből, nem tudta. He Xuan ma nagyon sok mindent nem tudott.
- Gyere, ott a kert végében van egy vendéglő. Meghívlak!
Végül nem eresztette el kezét, összekulcsolt ujjakkal húzta az étterem felé.
Rendeltek, ettek, ittak. He Xuan még többet is evett, mint egy-egy falási rohamnál. Könnyen csúszott minden falat. Egy idő után felnézett és Qingxuan arcával találkozott.
- Hm?
- Semmi, egyél.
- Mi van?
- Semmi, nézem, hogy eszel. Kedvet kapok hozzá én is.
- Mhm.
Az öreg által ajánlott almafáról kiderült, hogy tényleg lehet szüretelni, csakhogy nyersen nem lehet megenni, mert élvezhetetlen. Csak sütve, főzve, lekvárnak. Qingxuan csacsogott még a pincérnővel. He Xuan pedig egyre jobban zavarta, hogy ennyit beszél valakivel. Az öreg még hagyján, de ez a nő...
- Miért lettél mérges, He Xuan? - kérdezte Qingxuan.
- Nem vagyok mérges.
- Biztos?
- Biztos.
- Rendeltem sütit is! Beléd fér még, ugye?
- Persze.
Több mint két órát töltöttek az étteremben. Végig ették, jobban mondva He Xuan végig ette az étlapot. Qingxuan a borlapról válogatott és kissé spicces állapotban karolt belé. Így mentek a kocsihoz.
- Milyen ajándékot kaptál az öregtől? – Kérdezte.
- Ó. Tutajos lekvárt. – kuncogott.
- Tutajos? Mitől tutajos? – értetlenkedett. Qingxuan nevetni kezdett.
- Hát mit csinál a tutajos, He Xuan?
- Fát szállít...
- Akkor mi a tutajos? *
He Xuan nem mondta ki hangosan, de elmosolyodott. A visszaúton nem beszéltek többet. Qingxuan többször megbotlott saját lábában, így nem tudott kibújni ebből a félölelésből.
Qingxuan lakása előtt állt meg. Járva hagyta a motort. A másik ránézett.
- Éhes vagy még?
- Eleget ettem.
- Benned is marad? – húzta fel szemöldökét.
- Persze.
- Akkor jó. – sóhajtott – Köszönöm ezt a napot, He Xuan. Jól éreztem magam.
- Én is. – hangzott a sablonos válasz.
Qingxuan közelebb hajolt. Megcsapta a bor jellegzetes szaga, majd mire észbe kapott, a másik szája cuppant arcán.
Hallotta, ahogy a másik beszél, bólogatott neki, majd nézte, ahogy bemegy a kapun. Sokáig bámulta a helyet, ahol eltűnt.
Kikanyarodott. Nagyon-nagyon sokat evett. Saját mércéje szerint is, mégis... mégis mi a franctól éhezett meg megint és miért nem tudta elnyomni ezzel a rengeteg kajával? Idegesítő.
*************
* -Olyan tutajos a szemed/ahogy kinézel/ vagy.
-Tutajos?
-Faszállító.
Megj.: Kaldeneker készít ilyen lekvárokat. Nem tutajost, a másikat.
YOU ARE READING
Arany és zöld
FanfictionHajósüllyesztő Fekete Víz, He Xuan. Nyugodtan tengeti napjait, élvezi a modern világot és kiadta első könyvét. Dedikál, olvasói kérdésekre válaszol. "Fekete Víz szerelmes volt a Szélmesterbe?" Szegény He Xuan kálváriája ezzel a kérdéssel kezdődik...
