Arany és zöld

Tizenöt

He Xuan ezalatt ugyanúgy ült, maga elé meredt és félt.
Nagyon régóta nem érezte ezt a bizonytalanságot. Még annál is rosszabb volt, mint amikor Yan Qinget elrabolta az az eszelős.

Megállt előtte. Csettintett egy halkat nyelvével, majd belemászott ölébe, szemben egymással.
Keze automatikusan markolta meg fenekét, fel sem fogva, hogy mit csinál. Yan Qing felfordította arcát, kicsit erősebben, mint máskor.

De minden beszéd helyett megcsókolta. He Xuan viszont nem akarta viszonozni. Tudta: felesleges tovább húzni ezt a beszélgetést, mégha kellemesebb lett volna úgy tenni, mintha nem lenne mit megbeszélni.

Csakhogy nehéz volt védekezni. Végig csókolta ajkának vonalát, körbe, megnyalta az ellenállás miatt penge vékonyságúra húzott ajkait, harapdálta arcát. Végül otthagyta, hogy arca minden szegletét megcsókolja. Homlokát, szemeit, arca két oldalát, állát, orrát és ajkait, megint.

He Xuannak acélból voltak idegei, a korábbiak miatt sem akarta, hogy ... hogy mi, azt már nem tudta végiggondolni, mert mire a gondolat végére jutott volna, visszacsókolt. Yan Qing felnyögött a váratlan rohamtól.

-    Szeretlek, He Xuan.

-    Miért nem mondtad el, hogy emlékszel? – kérdezte, ami a legjobban nyomasztotta.

-    Meg kellett emésztenem és elengedni, mert elmúlt. És nem akartam, hogy ostorozd magad.

-    Honnan veszed, hogy... - mutatóujját ajkára tette és beszélt, helyette.

-    Mert én ismerlek a legjobban, mégha nem is tudok mindent a múltadról. Tudom, hogy bűntudatod van. – fogta meg arcát.

-    Lehet nekem olyan?

-    Nézd, jogos volt-e a haragod? Igen. Fájt, ahogy csináltad? Igen. Lezártuk? Igen. – szünet nélkül folytatta. – Ezer éve történt. Szó szerint. Az összes istennek annyi, csak Xie Lian őfelségének nem, de az ő esete más. Szeretlek. Akkor is szerettelek, mindig. Most együtt lehetünk, te pedig megnyugodhatsz.

Minden szó szíven találta. Sokáig nézte a másikat, csak úgy, anélkül, hogy mondott volna bármit. Úgy olvasott belőle, mint egy könyvből.

Végül magához húzta. Fejét mellkasán támasztotta, hallotta szívverését. Yan Qing visszaölelte, fejének támasztotta sajátját. Így maradtak egy kicsit.

He Xuannak tényleg bűntudata volt, de csak azóta, hogy ráébredt, mit és mióta érez iránta.

-    Tudod, – szólalt meg feje fölött, nevetve. – arra is emlékszem, hogy képes voltál a kedvemért női testbe bújni!

-    Nem. Biztos, hogy nem!

-    Majd máskor ráveszlek...

-    Nem fogsz!

-    Ugyan már! Ne ellenállj, nekem!

He Xuan pedig kitartott. Persze, komoly magyarázata ennyi év után sem volt a miértekre, de egy valamit megkapott tőle a másik. Nem is mentek el a hálószobáig, ott a kanapén, majdnem, azután tényleg leesve róla.

He Xuan saját gondolatai között, nagyon halkan megjegyezte: ez a fajta bosszú sokkal édesebb, finomabb és élvezetesebb, mint az előző kivitelezés volt.

A kádban, mellkasának dőlt, összekulcsolták ujjaikat. Yan Qing hüvelykujjával a karkötőt forgatta. He Xuan pedig ezt a pillanatot választotta, hogy néhány kérdést letisztázzanak.

-    Mindig kiváncsi voltam: olyan könnyen túl léptél azon, hogy szellem vagyok. Miért?

-    Mert te kellesz. A többi mellékes.

-    De...

-    Semmi de! He Xuan kell. Ennyi.

-    Ennyi... - mosolyogta el a választ. Ez tényleg nem volt bonyolult, pedig lehetett volna. – Velem nem könnyű, akkor miért...?

-    Másnak lehet, hogy nem. – dőlt ki kicsit oldalra, hogy jobban lássa. – Nekem olyan vagy, mint a hiányzó másik felem. Veled vagyok egész.

-    Mi lenne, ha nem lennék?

-    Előtted is megvoltam, nélküled is és nagyon rosszul, de utánad is.

-    Akkor miért..?

-    Mert nem akarok nélküled lenni. Jó veled, mégha előadod itt a szellemkirály vagyok, reszkessetek! – témát. – nyomott egy csókot arcára. – Jó veled, He Xuan.

-    Én sem utálom, hogy itt vagy.

-    Pfff. – nevetett fel. Hangja betöltötte a párás fürdőt. – Komolyan, néha mondhatnál valami szépet is nekem, szerelmem.

-    Tetszik, hogy így hívsz... - cirógatta meg vizes nyakát. Majd megharapta.

-    Mmm!

-    Mondtam már, hogy tudom a karkötő kis titkát? – súgta bele fülébe.

-    Nem. – felemelte kezét és megcsillant rajta egy ugyanolyan karkötő, mint He Xuan csuklóján.

Yan Qing kiegyenesedett a vízben. Bámulta kezét, azt amit ő adott, majd vissza arra, amit kapott. Hatalmasra nyílt szemekkel nézett arcába. He Xuan kényelmesen ülve, mosolygott.

-    Ez...most ez tényleg... ez...

-    Igen, az.

-    De, hogy..mikor...hogy?

-    A jelentéséről már régóta tudok. A többinek pedig most jött el az ideje.

-    De, nem adhatod nekem!

-    Mégis kinek adhatnám? Hm? – hajolt előre, hogy ujjával végig simítsa a másik arcát, majd állát visszanyomva becsukja száját.

Yan Qingben átszakadt valami, mintha hallotta volna. Nyakába ugrott és csókolta. Kicsit kapkodva, fogaik össze-összekoccanva.

He Xuan tényleg szerelmes volt Yan Qingbe.