The Maze Runner: Ez csak a kezdet

17. fejezet

Fehér falú szobák és folyosók. Egyes szobákban számítógépek a padlótól a plafonig. A monitorokon kőfalakkal határolt folyosók képei, illetve egy hatalmas zöld terület, amelyen rengeteg fiú dolgozik.

Egy lámpa fénye, amely szinte megvakítja. Maga felett csak sötét alakokat lát, de arcokat nem tud kivenni. Fehér köpenyt viselnek és felé nyúlnak gumikesztyűs kezükkel.

-Ébredezik - hall halkan egy hangot.
-Nem baj. Sietnünk kell - még mindig csak tompán érzékeli a külvilág rezgéseit.
-De még nincs kész - vitatkozik valaki.
-Kész van! Nincs több időnk. Thomas és Teresa ide tartanak - mondja most hangosabban a másik. Egy férfi.

-Óh, akkor tényleg mennünk kell - mondja a bal oldalon álló köpenyes. Egy nő.

Most apró szúrást érez a vállán. Mielőtt elsötétült volna minden, szirénák hangját hallja meg és valakik berontanak a szobába. Csak ájultan fekszik. A szemei lassan csukódnak le, de mielőtt végleg magához hívná  a sötétség, még sikerül valamit kihallania az ordítozásból .
-Natalie!  - mondja kórusban két ember. És minden emlék eltűnik.

Natalie a levegőt kapkodva felugrott az ágyon. A haja csapzottan hullott vállára, néhol hozzátapadt a tarkójához. A szemei ijedten cikáztak ide-oda.

Mikor felmérte a terepet, leesett neki, hogy hol van. Barna fából készült falak, egy éjjeliszekrény. Az ablakon csak sötétség áradt be. Szépen lassan kifújta a levegőt és megnyugodott. Gyakran jöttek vissza álmában emlékképek. Ez az utóbbi is egy ilyen volt.

Felállt az ágyról és kilépett az ajtón. A Tisztás sötétségbe burkolózva aludt. A Kertben lévő fák fekete sziluettjei hajladoztak a viharos szélben, ami nem gyakran fordult elő itt. A csillagok már fent voltak az égen. Néha felbukkantak, néha pedig eltűntek az égen úszó felhők miatt.

A Tisztás csendes volt. Csak a szél zúgása, az Útvesztő falainak zaja, és a siratók néha felhangzó üvöltése hallatszott. A Tisztársak már javában aludtak és mindenhol teljes sötétség honolt.

Egy apró, pislákoló fényt kivéve a Tábor túloldalán. Natalie figyelte, ahogy a picike pont táncot jár. Néha azonban alakok haladtak el előtte, így Natalie úgy döntött, elindul és  megnézi, hogy kik vannak ébren.

Csendben haladt, mivel nem akarta felébreszteni a szuszogó fiúkat. Karba tett kézzel sétált, egyik lábát a másik után rakva, miközben a morcos szél összeborzolta kibontott haját. Eközben odaért a fény forrásához.

Egy ablakon át jött ki a fény, egy kunyhóból. Natalie megállt és fülelt.

-Szörnyű alakok vagyunk - hallotta meg Thomas hangját.
-Már miért lennénk? Hisz ezt akartuk, nem? - kérdezte Winston.
-Igen. Ezt akartuk, de nem így - mondta Serpenyő.
-Láttatok az arcát, mikor elment? Egy világ tört össze benne. Legszívessebben ott helyben sírtam volna - beszélt Minho. Natalie hallotta a hangján, hogy el van keseredve.

-Én nem értem, mi bajotok van. Mégis miért nem engedtétek ki? Mind tudjuk, mire képes. Ő lenne a legalkalmasabb Futárnak - szólt közbe Chuck.

-Chuck, azért nem engedjük ki, mert féltjük. Te azt akarod, hogy valami baja essen? - kérdezte tőle idegesen Winston.
-Nem! Dehogy akarom, hogy baja essen! Olyan, mintha a nővérem lenne. De azért, mert nem akarjuk elveszíteni, nem tilthatunk meg mindent. Különben meg..... szerintem bárki bármit mond, ő a legkeményebb közülünk - fejezte be Chuck.

-Ez tény és való - értett egyet Minho és Thomas.
-Lehet, hogy lány, de egyenrangú velünk - mondta Serpenyő.
-Igen. Minden munkát ugyanúgy elvégez, mint mi - szólt Minho.
-Akkor? Mi legyen? - tette fel Thomas a kérdést.