The Maze Runner: Ez csak a kezdet

22. fejezet

Natalie köhögve ülő helyzetbe tornázta magát. A falak jó nagy porfelhőt hagytak maguk után. A hirtelen beállt csendben csak a három barát kimerült lihegése hallatszott. Minho és Thomas fáradtak voltak, Natalieban pedig most tudatosult igazán, hogy bent ragadtak az Útvesztőben.

Lefehéredett és próbálta lecsillapítani őrült módjára dobogó szívét. Mikor végre nagyjából sikerült egyenletesre varázsolnia a légzését, jobban szemügyre vette a környezetét.

Hideg kőlapokon ült és mindkét oldalán magas falak nyújtózkodtak az ég felé. Mint a Tisztáson, itt is sűrűn befedte őket a borostyán.

Natalie előtt Thomas és Minho térdelt, közöttük ott feküdt az ájult Alby. Messzebb a folyosó két felé ágazott. A Kapu előtt, ahol ültek, már félhomály volt - a naplemente fényei nem értek el odáig.

-Mi történt vele? - kérdezte Natalie Albyra mutatva, miután felocsúdott a kezdeti sokkból.
-Megszúrták - válaszolt Thomas. És valóban, Alby fején egy fekete szúrás nyoma éktelenkedett.

-Jó, ha kipihentétek magatokat, valamit kéne csinálnunk - jelentette ki Natalie és talpra állt. Bár a lábai remegtek, mégsem volt hajlandó ott ülve várni a halált.

-És mégis hova akarsz menni? - tette fel a nagy kérdést mogorván Minho. Natalienak valahogy nem tetszett a beszédstílusa, ennek ellenére próbált higgadt maradni.
-Hát biztos, nem fogom hagyni, hogy megegyenek a siratók - válaszolt.

-Nem érted, Natalie? - nézett fel rá Minho. - Mi már halottak vagyunk.
-Beszélsz itt hülyeségeket! - legyintett Natalie. - Azért remélem megengeded, hogy én döntsek a sorsomról. Na, álljatok fel! - tapsolt egyet és felsegítette Thomast, Minho azonban lerázta magáról a lány kezét.

-Minho, ne csináld már! Nem adhatod fel! Pont te! - mondta Natalie.
-Gyertek akkor! - mondta idegesen a fiú és elindult.

Natalie már épp utána indult volna, amikor Thomas megpróbálta felállítani Albyt. Hát persze! Hogy is felejthette el a fekete bőrű fiút! Nyomban Thomas mellé ugrott, hogy segítsen neki, de Alby elég nehéznek bizonyult.

-Nem jöttök? - fordult vissza Minho.
-Nem hagyhatjuk itt, Minho. El kell rejtenünk valahol - mondta határozottan Thomas és egy erős rántással a nyakába kanyarította Alby kezét.

-Thomas, tedd le! Nem tehetünk érte semmit! Ellenszer nélkül nem élheti túl, ahogy a mi esélyeink sem túl rózsásak - akadékoskodott Minho.
-Csak eldugjuk valahova - próbálta meggyőzni Thomas.

-Segíts már! - könyörgött Alby másik karját ráncigálva Natalie. Minho fújtatott egyet, megforgatta a szemeit, majd visszakocogott hozzájuk és átvette a lánytól Alby bal kezét, Natalie pedig megragadta a fiú lábait. Nagy kűszködések árán végre elindultak és a folyosó végén jobbra kanyarodtak.

Az Útvesztő az idő múlásával kezdett egyre sötétebb lenni, amikor pedig feljöttek a csillagok, már jóformán semmit sem láttak.

Natalie egyre jobban lihegett Alby súlya miatt, így Minho jobbnak látta, ha megállnak. Albyt neki döntötték a falnak, ők pedig levegőért kapkodtak.

-Na és? Hova rejtsük el nagyokos? - fordult Minho Thomas felé, a fiú azonban nem válaszolt.

-Nagyszerű! Mind meghalunk! Tudtam, hogy ott kellett volna maradnunk! - fakadt ki Minho.

-Talán jobb szeretnél meghalni? - kérdezte tőle Natalie. Próbált higgadt maradni, de Minho viselkedése egyre jobban feldühítette.

-Talán - mondta hidegen Minho. Natalie elhessegette a benne dúló idegességet és agyalni kezdett. Az agya lázasan dolgozott, míg végül a tekintete megállapodott a magasba kúszó indákon.