Mi lesz a csókkal? | ✓

5.

Az ébresztő idegtépő hangja. A szőke hamar kinyomta és mintha csak ágyúból lőtték volna ki, úgy kezdett el szélsebesen készülődni. Lerohant a közös zuhanyzóba, hogy megmoshassa a fogát. A tükörben szemezve magával elgondolkozott azon, hogy milyen hamar is eltelt az éjszaka. Olyan sokáig forgolódott, hogy szinte csak két percet aludt, máris reggel lett. Viszont érdekesen nem húzódtak sötét táskák a szemei alatt, nem érezte magát élőhalottnak és hatalmas lendülettel futott vissza a szobájába. Magára kapta szükséges ruháit, magához vette iskolatáskáját - attól függetlenül, hogy tegnap azt nem pakolta be, így valószínűleg a tegnapi könyvek-füzetek pihennek benne érintetlenül - és már futott is barátja szobája felé.

Elmondott magában három imát, hogy jobban legyen, mérhetetlen aggodalma miatt pedig már izzadtságcseppek sorakoztak a homlokán. Táskája pántját görcsösen szorította, mialatt légzését próbálta szabályozni. Osztálytársai mellett a megszokott távolságtartással suhant el, kérdő tekintetüket teljesen figyelmen kívül hagyva.

Egy mély lélegzetvétel után tépte fel a vörös ajtaját, majd minden aggodalma messzire szállt.

Kirishima az ágya végében húzta fel cipőjét a lábára. Teljesen fel volt már öltözve, táskája is ott pihent fekvőhelye mellett, haja be volt lőve a jól megszokott idióta stílusban.

Az illető zavartan kapta a fejét rá, jól láthatóan nem volt már semmi baja. A szőke az addig bent tartott levegőt hangosan fújta ki, szinte leeresztett, mint egy gumilabda.

- B-bakubro? Mit keresel itt ilyen korán? - kérdezte zavartan.

- Csak jöttem ellenőrizni, hogy mi van veled - mondta halkan, szemeit a földre szegezve.

- Oh, értem...nos, mint láthatod, jól vagyok - mosolyodott el. - Túl korán jöttél.

- Azért, mert ha betegen akartál volna elindulni, meg kellett volna verjelek. Az is időbe telt volna, míg kikötözlek az ágyhoz...

- Hogy mi?

- Semmi. Mehetünk akkor?

- P-persze - állt fel a vörös, majd el is indultak reggelizni, hogy aztán útjukat az iskola felé vehessék.

Habár Kirishima már meggyógyult, belül érzelmei nagyon veszélyessé váltak az éjszaka leforgása alatt. Alig tudta megőrizni higgadtságát, már csak a tegnap történtek miatt is. Viszont szélsebesen közeledett a szombat, amiről a szőkének még mindig nem szólt.

Már a szobájában ültek a délutáni órákban, miközben Bakugou magyarázta az új matek anyag lényegét. Pár perc elteltével feltűnt neki, hogy Kirishima egyáltalán nem figyel rá, így elhallgatott. Ez azonban nem tűnt fel neki, továbbra is csak maga elé bámult. Katsuki felvont szemöldökkel lengette meg a kezét barátja előtt, de még mindig nem tért magához. Szája sarkában halványan elmosolyodott a látványra, habár idegesítette, hogy mégis hogyan tud valaki ennyire elbambulni. Pláne mikor ő beszél és segíteni próbálna neki. Ekkor a vörös mintha visszatért volna a messzi távolból, hangosan felkiáltott.

- Úristen! - fehéredett le.

- Veled meg mi van? - szólt rá a szőke.

- Ma péntek van!

- Igen. És?

- Holnap szombat!

- Öhm, ja, péntek után szombat jön. El is mondod, mi a lényeg, vaagy...?

- Holnap lesz a koli-buli! - kiáltott fel idegesen, majd ránézett Bakugoura. Mikor sikerült realizálnia, hogy kinek kiabálta ezt ki, szájára tapasztotta kezeit, mint egy kisgyerek, aki csúnyát mondott.

- Milyen koli-buliról beszélsz te? - lökte el magát az asztaltól.

- Hát...egész osztályos program. Már a hét elejétől szervezik, és...

- Várj, várj, várj! Álljunk meg! A hét elejétől szervezi ezt az EGÉSZ osztály, én pedig erről nem tudok SEMMIT? - kérdezte morogva.

- Az az igazság, hogy...az én feladatom, hogy meghívjalak. Vagyis az lett volna, ha most nem szólom el magam... - hajtotta le a fejét Kirishima.

- Szóval ha most nem vagy ekkora nyomorék, akkor nem is tudom meg? Huh? Miért nem szóltál hamarabb? Vagy elhallgattad volna?

- Nem, nem! Szó sincs erről! Csak tudtam, hogy nem akarsz majd eljönni. Próbáltam minél hatásosabb meghívást összeállítani a fejemben, de mindig előttem volt, hogy nemet fogsz mondani. Szeretnénk, ha mindenki ott lenne, de a többiek is tudják, hogy legnagyobb eséllyel csak nekem egyeznél bele. De kételkedtem ebben is...

- Hamar leírtatok engem. Mondjuk igaz, nem bírom azokat az extrákat.

- Akkor nem jössz, igaz? - kérdezte szomorúan a vörös.

Tudta, hogy itt a vége. Megint egy buli, ahol nem lesz vele a legjobb barátja.

- Te ott leszel? - kérdezte egy kis csend után.

- Mivel egész osztályos, így igen, nyilván ott a helyem nekem is. Én is az osztály része vagyok, mint te.

- Legyen, elmegyek - sóhajtott fel. - De amint valaki felkúrja az agyvizem, leléptem - morogta, majd felállt és az erkélyajtóhoz sétált.

A vörös szemei tányér nagyságúra nőttek. Álla valahol a pincében volt, levegőt pedig elfelejtett venni. Csak nézte barátját, aki neki háttal tekintett ki az ablakon. A szíve gyorsabb tempót vett fel, mosolya felkúszott egészen a füléig. Igent mondott! Elmegy vele! És ami a legfontosabb: azért megy, mert ő is ott lesz.

Erre a gondolatra pír szökött az arcára, mialatt le sem vette a szemét a szőkéről. Annyira boldog lett hirtelen, ki akarta ezt fejezni. Nem tudta már kontrollálni magát, a teste átvette az irányítást ismét. Felpattant a székből, a következő pillanatban pedig már csak arra eszmélt, hogy Bakugou hátának simul. Érezte, amint a szőke teste megfeszül, de csak jobban magához szorította őt. Jól esett neki, hogy ilyen közel érezhette magához. Kezeivel belemarkolt a pólójába, illatát mélyen beszívta. Karamell...

- Oi...mit csinálsz? - szólalt fel Bakugou, miközben próbált megfordulni.

- Csak örülök, hogy eljössz...jól esik - suttogta.

Ekkor a szőke leszedte magáról az ölelő karokat, majd szembe fordulva értetlenül meredt a másikra.

- Nem értem mi van veled az utóbbi napokban Furahaj. Hülyén viselkedsz. Eddig nem voltál ilyen...nyomulós.

Kirishima egy pillanatra meghökkent. Te jó ég, ennyire feltűnő, hogy nincs minden rendben vele? Félve pillantott fel az övéhez hasonló vörös szemekbe, de nem látott bennük dühöt, vagy undort. Inkább zavartságot.

- É-én...tényleg nincs semmi baj, csak ki akartam mutatni, hogy boldog vagyok. Ennyi az egész.

- Azért ekkora felhajtást ne csinálj. Nem nagy cucc.

- Nekem az - vágta rá rögtön.

Csend telepedett a szobára. Csak néztek egymás szemeibe, mintha onnan akarnának választ kapni a jelenleg levegőben lebegő kérdéseikre. Kirishima tekintete elszánt volt, Katsukit pedig ez annál inkább megérintette. Érezte, hogy nem fogja bírni a mostani csatát, így csak rámarkolt barátja tarkójára és magához húzta, hogy újabb ölelésbe invitálhassa.

- Ch...nyomulós barom... - dünnyögte.

A vörös meglepetten ácsorgott, míg az agya próbálta felfogni az eseményeket, majd mielőtt Bakugounak esélye lett volna őt elereszteni, gyorsan köré fonta karjait. Homlokát a vállának támasztotta, mialatt érezte, hogy a szőke a másik karjával is átöleli. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy csak ők ketten vannak ott. Senki más nem létezett abban a minutumban. Tudta, hogy ismét egy lépéssel közelebb került a fiúhoz.

És tudta, hogy menthetetlenül beleszeretett.