Mi lesz a csókkal? | ✓

10.

- M-mondtam, hogy nem emlékszem semmire, Mina! Az, hogy ti mit láttatok, nem feltétlenül fedezi a valóságot. De...megkérdezhetem róla Bakubrot, ha akarod - mondta félénken Kirishima.

- Tudod, hogy csak azért mondtam el, mert nem akarom, hogy rosszindulatú pletyka keringjen rólad - simította kezét a vörös arcára. - Kérdezz rá, jobb ha ő is tud róla - mosolyodott el.

Azonban erre azon a napon már nem került sor. Sőt, az az utáni napokban sem.

Nem merült feledésbe semmi, viszont a vörös nagyon félt rákérdezni. Aggodalmát tovább fokozta Katsuki furcsa viselkedése, amely abban nyilvánult meg, hogy már nem töltött vele annyi időt, mint korábban.

Továbbra is együtt lógtak az iskola falain belül, viszont a kollégiumban a szőke - számára feltűnően - kerülte őt. A szobája rendszeresen be volt zárva és nem a megszokott időben járt vacsorázni, fürdeni.

Mikor erre rákérdezett a szőkeség játszotta az értetlent, vagy egyszerűen csak lekiabálta a fejét.

Mélyen ez rosszul esett neki és erősítette benne a gondolatot, hogy valami történt azon az estén, amire Bakugou emlékszik, mégis elhallgatja előle.

Így arra a lépésre szánta el magát, hogy "korrepetálás" keretein belül beszélgetésbe elegyedik vele, hogy aztán szépen lassan kiszedje belőle az igazságot.

Ez az alkalom pedig már meg is volt beszélve egy borongós szerdai napra.

Kirishima a lehető legtöbb könyvet vette magához, hogy minél tovább lehessen a szőke társaságában, viszont táskáját már remegő kézzel cipzározta be. Nem jöhet most zavarba tőle. Komolynak kell lennie, hiszen az elmúlt pár napban Katsuki erősen tartotta tőle a távolságot, pedig az ő célja az volt, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Ha többet nem is kaphat belőle, legalább a barátságuk álljon helyre.

Bizonytalan léptekkel közelítette meg a fiú szobáját. Keze erősen izzadni kezdett, torka pedig kiszáradt.

Halkan kopogott be, választ nem kapott. Kezét rátette a kilincsre, a szoba pedig végre nyitva volt. Lassan nyitott be a helyiségbe, majd azonnal megpillantotta a szőkét az asztalánál ülve, fejhallgatóval a fején. Az ajtót óvatosan zárta be maga mögött, lopakodva tett pár lépést Bakugou ágya felé, majd a táskáját letéve rá, ő is leült. Barátja mindebből nem észlelt semmit.

A vörös csak ült a heverőn, tekintete elidőzött a fiú széles hátán. Az izmain, a fedetlen vállán és azon, ahogyan fekete trikója minden lélegzetvételénél megfeszül a testén. Újra nyelnie kellett a látványra. A lányokra soha nem reagált hasonlóképpen, Bakugout pedig már látta kevesebb ruhában is...akkor most miért reagál így?

Ekkor a szőke morogva lekapta a fejéről fülesét, ami végül nagy koppanással landolt az asztalán. Jobb kezével hajába túrt, mialatt ellökte magát az asztaltól.

Fejét hátrafordította, mintha csak megérezte volna Kirishima jelenlétét, egy pillanatra döbbenten bámult az övére hasonlító skarlát szempárba. Miután rendezte arcvonásait felállt, majd az ajtó felé indult, hogy abban elfordítsa kulcsát. A vörös végig követte őt tekintetével.

- Már azt hittem késel - szólalt meg rekedtes hangon, amivel elérte, hogy barátja pulzusa feljebb szökkenjen. - Mióta ücsörögsz itt?

- N- - szólalt volna meg, ám torka szárazsága közbeszólt, így Katsuki csak egy köhögőrohamot kapott válaszul.

- Ch - reagálta le, majd elővéve egy üvegpoharat, vizet öntött bele, hogy azt odaadhassa a fulladozó fiúnak.

- Szóval - kezdett bele újra. - Nemrég jöttem, de láttam, hogy belemerültél valamibe, így nem akartalak zavarni - mosolyodott el halványan.

- Mit hoztál? - kérdezte a táskájára pillantva, ezzel újabb témát felhozva.

Miután Kirishima kiöntötte táskája tartalmát, Bakugou egy ideges sóhajt hallatott.

- Egyszerűbb lett volna elmondanod mit NEM hoztál...én most az angolt néztem át, kezdjük azzal?

A vörös csak bólintott.

Egy fél órát töltöttek el az idegen nyelvvel, Katsuki pedig meglepődve könyvelte el, hogy a fiú nem is olyan reménytelen ebben a tantárgyban.

- Oké, szerintem ezzel megvagyunk - csapta le a könyvét az asztalra az ideiglenes tanár. - Mi legyen a következő?

- Tartsunk szünetet - sóhajtott a fiú.

- Szünetet? Nemrég kezdtük el! Ilyen tempóban reggelre sem végzünk! - emelte meg a hangját a szőke.

- Csak egy kicsit - biggyesztette le ajkát a vörös.

- Ch, csak 10 percet - dünnyögte.

- Remek! Akkor beszélgessünk!

- Miről?

- Hmm... - gondolkozott el. Innentől kell megválogatnia a szavait. - Mondjuk a buliról! Azóta nem is beszéltünk róla. Jól érezted magad?

- Ja - húzta el a száját kelletlenül.

- És mi tetszett a legjobban?

- A sör - vigyorodott el hirtelen. - A sör az tetszett.

Erre Kirishima halkan felnevetett.

- Azóta sem emlékszel semmire arról az estéről?

- Miért kérdezed?

- Mert nekem minden kiesett...és azóta sem ugrott be semmi.

Csend telepedett rájuk. A szőke csak maga elé meredt, magában egy harcot lebonyolítva. Neki sem volt jó ez a távolságtartás, eleve nem is ez volt a terve. De bármikor tisztán maga elé tudta volna képzelni a vörös kipirult arcát, az apró sóhajait és a finom, puha ajkait. Minden porcikájával akarta az ismétlést, de nem azért, mert érez is iránta valamit...csupán a testét hajtotta a láz.

- Megvan egy-két dolog - rántott végül vállat.

- Akkor hogyhogy nálad ébredtem? Csak mert én erre sem emlékszem.

- Amikor kimentem a mosdóba, te utánam jöttél - Kirishima bólintott, jelezve, hogy eddig ez neki is megvan. - Aztán fel akartam menni, mert nem voltam jól, te pedig mindenáron velem akartál jönni. Így kötöttünk ki itt - pillantott félre, hazugságát igyekezve megerősíteni.

- Hmm...Mina nem így mondta - vakarta meg a tarkóját zavartan.

- Mit mondott az a fogyatékos Mosómedve?! - csattant fel.

- Nyugalom, nyugalom...csak annyit mondott, hogy eléggé...kipirultan és ziláltan rángattál fel a szobádba. N-nem tudom mi az igazság, mert azóta te is olyan fura vagy és rossz, hogy nem rémlik semmi...

Katsuki tudta, hogy ebből nem kerülhet ki jól. Ha Minának nem jár el a szája és kissé közvetlenebb marad a vörössel, akkor most nem tartana itt.

Nem akarta elmondani. Nem is tudta volna, hogyan fogalmazza meg úgy, hogy az ne legyen a későbbiekre hatással.

Csak nézte a zavarban lévő Kirishimát. A piros arcát, ami ismét emlékeztette őt a szombat estén történtekre. Ahogy tördelte az ujjait...hatalmas zavarban volt.

Az összkép a szőke számára annyira aranyosnak hatott, hogy azonnal le akarta támadni. A testének az utóbbi napokban nem tudott parancsolni, mindennél jobban érezni akarta a másik közelségét. Nagyot nyelt, mikor a vörös végül rákérdezett.

- Bakubro, mi történt akkor?

Kirishima egyre inkább elbizonytalanodott, mikor a szőke már hosszú ideig csak csendben meredt maga elé. Mikor végül ráemelte skarlát szemeit, úgy érezte, mintha a lelke mélyébe akarna látni. Teljesen megigézte őt az a tekintet, bármeddig tudta volna nézni.

Kezdte már feladni az egészet, szólásra nyitotta volna a száját, hogy inkább tanuljanak tovább, azonban ekkor Katsuki megragadta a nyakát.

A vörös szemek lecsukódtak, a fiú pedig megérezte Bakugou ajkait az övéin.