|Háborgó Szerelem|

Negyvenedik

Hiányzott a lány, akit bántottam. Hiányzott a szíve, amit összetörtem. És szükségem volt a pillanatokra is, amit a karjaim között töltött. Sokszor tettem fel a kérdést, hogy "én basztam el?" De aztán rájöttem arra, hogy nem én voltam. Én csak egy nem megfelelő személy voltam az ő tökéletes életében. És talán a szívem már tudja, hogy lesz valaki, aki a helyembe lép. Talán nem holnap, de valamikor jön valaki, aki tökéletes lehet a számára. - Itt is vagyunk! - belöktem magam előtt a kivett szoba ajtaját, majd aprót bólintva a kicsi ágyra dobtam a táskámat. A szélére ültem, térdemre támaszkodtam és tenyerembe temettem az arcomat. Nem akartam lelépni. Nem akartam őt magára hagyni. De elég volt. Elég volt abból, amit kaptam. Eleget szenvedtem ahhoz, hogy azt mondjam: viszlát. Nem ezt az életet akartam. Mindig is tudtam, hogy nehéz lesz, hiszen számomra soha nem volt könnyű. Minden következő napért harcolnom kellett. - Ne nézz így rám - le pillantottam a kutyámra, aki fülét hegyezve engem nézett. A fejemet csóváltam. - Nem foglak megsimogatni - felvont szemöldökkel oldalra pillantottam, de olyan aranyosan nézett rám, hogy megtört a jég. Lehajoltam, majd magamhoz vettem és az ölembe helyeztem. Ő azonnal a kezemet nyalta, de én csak elnevettem magam. - Aranyos vagy - súgtam alig hallhatóan. - Szar életem van, igaz? - pillantottam előre, közben azzal szórakoztam, hogy a fülét vakartam. - Voltam már börtönbe, vertek már szarrá és még drogoztam is. Szerinted ebből fel lehet állni? - úgy pillantottam a kutyára, mintha tőle vártam volna választ. Tudtam, hogy ő nem fog segíteni, de jelen pillanatban ő volt az egyetlen, aki mellettem volt és nem hagyott magamra. - Csak azt nem tudom, hogy tovább...és a sérülésem is fáj - lassan felhúztam a pólómat, majd sziszegve pillantottam alig az begyógyult és az öltésektől összeforrt sebre. Azt terveztem, hogy lekezelem, de a terveimnek keresztbe tett Kitana, aki hirtelen leugrott az ölemből, majd az ajtó felé fordulva ugatni kezdett. A szemöldökömet ráncoltam, hiszen nem tudtam, hogy mit szagolt ki. - Ha felnőtt leszel, akkor talán el is ijeszted a betörőket! De ezt most hagyd rám! - ökölbe szorított kezekkel az ajtó felé sétáltam, de próbáltam minél halkabban osonni. Sajnos tapasztalt voltam az ilyen helyzetekben, ezért fel voltam készülve arra is, ha valaki az életemre akarna törni. Felvázolok nektek két lehetőséget: az első, hogy senki nem áll az ajtó mögött, a kutya pedig csak a szelet ugatja. A második eshetőség az, hogy tényleg áll valaki az ajtó mögött és azt tervezi, hogy belép a területemre. Ha ne adj isten az utóbbi fog történni, akkor most szólok előre, hogy megvédem magam és a kutyámat. Lassan nyúltam az ajtó felé, lenyomtam a kilincset és kicsiket pislogva figyeltem ahogy valaki rám rúgja. Az erőkifejtés miatt hátra zuhantam, nekiestem a szekrénynek. Azt hittem, hogy álmodom, de jelen pillanatban tényleg betörtek. Nem voltam felépülve, a sebem sem forrt be rendesen, de felismertem a két fickót, akik fekete ruhában sétáltak be a szobába. Ökölbe szorítottam a kezem és végignéztem rajtuk. Tudjátok, hogy kik voltak? Azok akik megszúrtak és kórházba juttattak. - A kurva anyátokat - mondtam alig hallhatóan. Beszólásomra mozogni kezdtek, és kést húztak elő. A szívem a torkomban dobogott, hiszen én is emberből voltam: ugyan úgy féltem, és nem voltam sebezhetetlen. Viszont megfogadtam, hogy most az isten sem állít meg engem.