Az élet legszebb éveit az egyetem ajándékozza. De mi történik akkor, ha képbe kerül az ördög és betemeti magát a szívedbe?
Daxton Blake maga az ördög. Aki csak ismeri, tudja, hogy bölcsebb döntés távolságot tartani tőle. Mert Daxton olyan, mint egy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tiszta, átlátszó víz, vérvörös színre váltott, miközben a tükör előtt hajolva az arcomat mostam. A vér színe dominált, bár olyan rég láttam, hogy ez most megijesztett. Kezemmel elzártam a csapott, de a kézfejem lila és be volt dagadva. Egy olyan embernek a vére tapadt a kezemhez, akit szerettem. Egy olyan embernek ártottam, aki mellettem volt a szarban. Nem utáltam magam, nem haragudtam magamra, de nem is mondom azt, hogy okosan cselekedtem. Dimitri ütése felszakította a szemöldökömet és kisebb fejfájást is okozott nekem. A tükörbe pillantottam és újra azt az embert láttam, aki egy évvel ezelőtt voltam. Utáltam, gyűlöltem, hogy a múlt mindig visszatekint. Ekkor jöttem rá arra, hogy a múlt talán soha nem ereszt. Vannak napok, mikor háttérbe szorul, mikor nem fenyeget. De ha úgy érzi, újra megtalál és pofán ver az igazsággal, és képed elé formálja az igazságot. Dühösen, csalódottan ütöttem a mosdókagylóra. Láttam magam előtt őt, ahogy fel fut a lépcsőn. Újra a mosdókagyló szélére ütöttem. Emlékeim között van a jelenet, hogy eltűnik a fotocellás ajtó mögött. Újra ütöttem. Az öklöm fájt, ujjaim bedagadtak, de szükségem volt a fájdalomra, a valóság kínzó igazságára: mindent elbaszok. Utána mehettem volna. Utána, hiszen az igazság ott volt. Ott volt valami, ami engem is érintett. Mégis kizártak. Egy pofon ide, egy pofon a másik oldalra, és egy gyomorba rúgás. Dimitri úgy védte őt, mintha egymáshoz tartoznának. És ez fájt.
Nem tudom, hogy mióta állok a tükör előtt és szemezgetek a szétvert fejemmel, de nem tetszett amit láttam. Nem voltam erős, nem voltam megállíthatatlan. - Kurva életbe! - fehér ragtapaszt ragasztottam a szemöldökömre és bíztam abban, hogy összehúzza a vérző sebet. A szemem alatti monoklit semmi nem tudta eltüntetni, ezért nem is piszkáltam. Szükségem volt az időre, hogy helyre tegyen. Egykor tőlem félt mindenki. Egy férfi voltam, akitől rettegtem. Most megváltoztam egy olyan irányba, ami elfeledtette velem azt, hogy mekkora hatalommal bír az, akinek öklétől oly sokan félnek.
Több fájdalommal kellett szembe néznem. Ott volt Claire, aki egy este alatt lépett vissza az életembe, aki ugyanolyan pillantással nézett rám, mint annak idején, mindennap, minden percében. Vissza jött a lány, aki nem csak nő lett, de az élet hatalmat és erőt adott a kezébe. Fájt. Azóta fájt, azóta kínzott. Most már tudom, hogy mit jelent újra látni valakit, akinek oda adtad a szíved. Fájdalmas. Fájdalmas, mert az illető, már nem lehet a tiéd.
A ház üres volt, de minden villany égett. El is felejtettem, hogy a felvett takarító elvégezte az első két munka napját. Fáradt, kimerült és stresszes is voltam, de felmértem a munkáját. A lépcső és a konyha is szinte új fényben pompázott. Pornak vagy pókhálónak nyoma sem volt. Végre egy hír, aminek örülhetek. Régi stílusú konyhában az alkoholok felé sétáltam. Szerettem, hogy csak enyém a ház, hiszen félmeztelen járkálhatok anélkül, hogy valaki beszólna miatta. Kényelmes, szakadt farmer volt rajtam, miközben kezembe vettem az egyik üveget. Nem terveztem leinni magam, de nem érzem magam olyan erősnek, hogy józanul tovább tűrjek. Helyet foglaltam az egyetlen fotelben, lábamat pedig a dohányzóasztalra helyeztem. Nyugodt volt az este, és csendes az éjszaka. Tudjátok, tipikusan olyan pillanat volt, amikor a csend szinte fojtogatja az embert, és elé vezeti a kegyetlen valóságot. Nem volt senkim. Nem mintha szükségem lenne bárkire is. Az óra éjfélt ütött, miközben az üres üveggel szemezgettem. Bebasztam. Kibaszottúl bebasztam. Tudjátok, hogy milyen?
