|Háborgó Szerelem|

Negyvenharmadik

Biztos ti is találkoztatok már a mondással, hogy akivel nem akartok összefutni, úgyis összefuttok, és az illető észre is fog venni. Vagy valami ilyesmi, lényegtelen! A fontos az, ami ezután következett. Mert ami ezután történt, olyat senkinek nem kívánok. A padló foltjait fürkészve húztam fel csuklómra a szorítót és megfordultam, hogy visszamenjek pocok társaságához. Alapjáraton fáradt és kimerült voltam, hiszen ez a fajta edzés nem csak megerőltető, de fejben is nagyon lefáraszt. Nem tudom, hogy állították össze a koncentrációs feladatokat, de komolyan mondom, olyan érzésem van, mintha egész nap egyenletek megoldásával foglalkoztam volna. Plusz még ott volt a fizikai fájdalom is, szóval lassan sétáltam pocok felé, aki nem figyelt rám. Igazából mindenki csak egy irányba nézett, de a szorító takarásának köszönhetően nem láttam, ezért zsebre helyezett kezekkel előre sétáltam. - Ha így folytatjuk, a bajnokságra teljesen fel leszek készülve - kezemet végig szántottam a vállamon, de ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy Claire elkerekedett szemekkel felém fordult. Abban a pillanatban amikor megláttam, a lábam földbe gyökerezett és nyelni nem tudtam. Minden lassított felvételben történt: elkerekedett szemei könnybe szöktek, rózsaszín telt ajkát résnyire nyitva hagyta, miközben egy csattal összefogott kontyából pár tincs az arca szélét simogatta. Ti is látjátok, hogy bőre bársonyos színét átveszi a fehér üresség? Látjátok, hogy kristály tiszta tekintete könnyben úszik? Alaposan végig nézett rajtam, de szerintem én is így nézhettem ki. Megrémültem és megtorpantam. Nem számítottam rá, ezért zavartan szemezgettem vele. Ott állt és csak nézett. Nem mondott semmit, csak a szemebe nézett. A gyönyörű lány látványa teljesen letaglózott. El is felejtettem, hogy tényleg élnek angyalok. A kisugárzása és a pillantása erősítette bennem az iránta érzett szerelmet és a kötődést, amit próbálok elrejteni és sebezhetetlenné tenni magam. De minden kudarcba fulladt, amikor megpillantottam őt és nem tudtam uralkodni magamon.

Azt hittem, hogy álmodok. Egy gyönyörű, békés álomhoz hasonlított. Megrémültem, amikor Daxton Blake felém sétált. Szinte egyszerre pillantottunk egymásra, és mindketten ugyanazt éreztük. Nem tudom, hogy mit keres itt, hogy mióta van a városban, csak azt tudom, hogy egy lyukat hagyott a szívemben. És neki köszönhetem ezt az ürességet. Elhagyott amikor szükségem lett volna rá. A háta mögé taszított úgy, hogy közben nem szólhattam bele. És most itt állt előttem. Daxton Blake csak állt és engem nézett. Nézzétek, hogy mennyire jóképű! Nézzétek a tengerkék szemét és a fekete pilláit ami kiegészíti bosszús pillantását. Ti is könnyen el tudtok veszni ennek a kék szempárnak a csillogásában? Mintha a legtisztább, leggyönyörűbb üveggolyóval kéne farkasszemet néznem. Az ő szeme az én gyengeségem. Az ő illata az én végzetem. És az ő érintése, az én gyönyöröm. Bár abból még nem kaphattam. Ott állt és nem mondott semmit. Elvesztem a szeme tiszta csillogásában és a látványában. Egy fekete rövidnadrág volt rajta. Ennyi! Meztelen felsőtestét semmi nem takarta! Figyelitek az ívelt hasát, keskeny derekát és izmos, tömör mellét? Nézzétek azt a sok tetoválást ami az eddigi életét jelképezi. Csak ő tudja, hogy mi mit jelent. Elpirultam. Az arcom vörös lett. Kezem remegett, tenyerem pedig izzadni kezdett. Nem bírtam elviselni a belőle áradó férfias erőt és az alfahím kisugárzását. Mert ő a vadász, én pedig az áldozat. Össze zavart és úgy éreztem, hogy muszáj elmennem. - Mennem kell! - egy sűrű könnycsepp társaságában kiböktem a szavakat és zavartan megfordultam. Annyit tudtam, hogy mennem kell. A vas ajtó felé sétáltam, a hajcsat meglazult a fürtjeim között, de nem érdekelt. Minél előbb menni akartam.