|Háborgó Szerelem|

Harminckettedik

A következő hetet végig edzettem. Egyetlen célpont az Fedor volt. Jelen pillanatban ez az egyetlen név, ami éltetett és motivált. Miután pocok az áldását adta, következett a kemény meló és vérfolyásig izzadó kitartás. Valóban könyörtelenül hangzik, de azt mondom nektek, hogy kezdek hozzászokni. Legalábbis akkor, ha ez a megfelelő kifejezés rá, bár kétlem, hogy erre lenne. Öt nap! Öt nap, öt hajnal. Minden reggel ugyanúgy telt. Pocok egy új edzéstervet állított össze, és kibaszottul hálás voltam neki. Lapra írt, fejben osztott és szorzott. Megkereste Fedor gyengepontjait, illetve olyan ütés teknikákat gyakorolt velem, amit bevethetek Fedor ellen. Nehéz volt. Az eltelt öt nap, számomra a poklot jelentette. Nem csak a futás, nem csak az erősítés, hanem a tudat, hogy szintet lépek. Minden reggel úgy ütöttem a zsákot, hogy kikapcsoltam a fejem. Nem agyaltam a következő hét történésein, nem gondoltam arra, hogy következő hétvégén kivel, illetve hol szállok szembe. Amikor a zsákot püföltem, csak a jelenben éltem. Ott volt Billy is, aki motivált, buzdított és tanácsokkal halmozott el. Pocok a szokásos helyén ült, és a kalapja sötét takarásából figyelt engem. Elemezte a fejlődésem, mérte a súlyomat és napról-napra azt vette észre, hogy ez a kölyök még viheti valamire. És a péntek reggel sem telt máshogy. Ha pontosabban kéne fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy péntek hajnal négy órakor, pokolian rosszul ébredtem. - Kelj fel! - pocok megrúgta a bokámat. A szokásos matracon aludtam, a hasamról lassan a hátamra fordultam, de a hét folyamán született sebek és horzsolások miatt minden mozdulat tompa fájdalmat idézet elő. Nem éreztem a tarkómat, a lábam, illetve a derekam is fájt. Könnyebb lenne, ha csak egy egyszerű izm fájdalom lenne. De ebben volt minden: izomláz, ütések okozta fájdalom, fáradtság és kimerültség. Minden pislogás közben a fájdalom csak erőteljesebb lett. Mintha izomláztól sajgó végtagjaimat valami ütni kezdte volna. A fájdalom rossz volt, ezért is adtam hangot a panaszomnak.

- Arrgh! Kurvára fáj mindenem! - beletelt pár másodpercbe, hogy felüljek, de amint ezt megtettem, pocok felemelte acélbetétes bakanccsal borított lábát, és a mellkasomba rúgott. Erőteljesen zuhantam vissza a matracra, és a levegő hiánytól szoruló mellkasomra szorítottam. Kövér könnycseppek záporozni kezdtek a szememből, bár ezt azonnal letöröltem. Nem fogtok többet sírni látni, érthető voltam?

- Szerintem ezzel nem értünk egyet! - vigyorgott derekára helyezett kezével. - Azt mondtam, hogy kelj fel - utasítását szinte azonnal megismételte, innen is tudtam, hogy itt most nincs helye a panaszkodásnak. - A héten ez az utolsó napod - gyújtott meg egy cigarettát. - És be kell valljam, hogy kurvára formában vagy! - zsebéből előhúzta kicsi noteszét, apró ceruzájával kihúzott valamit, majd vigyorogva biccentett. - Hatvanöt kiló alá mentél! Respect neked, bajnok - noteszt felém hajította, majd a rozoga asztala felé biccentett. - Vár rád a reggeli! Aztán lenyomjuk ezt a napot! - a régi edzőteremben még sötét volt. A villanyok helyett, csak az utcai lámpák fényei világítottak be a betört ablakokon keresztül. Számtalanszor lejátszódott a fejemben az, hogy valahogy meg kellene köszönnöm azt, hogy a szárnya alá vett. Milliószor végig néztem a helyen, miközben sokszor megfogalmazódott bennem az, hogy újra kellene pofozni ezt az edzőteremnek nevezett lyukat. Ne értsetek félre! Én bírom a fehérre meszelt falakat, a régi fekete-fehér bunyós plakátokat és a szagot, ami terjeng benne....Najó, azt az egyet nem! De ha egyszer megköszönném neki azt, hogy felkarolt és ketrecharcost csinált belőlem, akkor azzal kezdeném, hogy kifestem ezt a szar helyet. Vagy legalábbis kitakarítom. - Úgy figyeled a termemet, mintha most látnád először! - székére leült, majd felém tolta a szendvicset.