|Háborgó Szerelem|

Harmincötödik

Kiderült, hogy Daxton Blake makacs, mint egy öszvér. Az eltelt napok alatt nagyon nehéz volt a gondját viselnem és a felépülésére koncentrálni, hiszen minden tervemnek keresztbe tett. Amikor etetni akartam, nem engedte, helyette inkább éhezett. Amikor azt tanácsoltam, hogy igyon gyükölcslevet, tiltakozott és a cigarettát kívánta. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy a jól felépített tervemnek keresztbe tegyen. De mégis ott volt az, hogy minden percet élveztem, amit vele töltöttem. Az együtt töltött idők alatt jobban megismertük egymàst, és tagadni sem tudnánk, hogy tökéletesen ellentétek, de valamiben mégis egyformák vagyunk. - Biztos, hogy fel szeretnél állni? Nem lenne jobb még egy napot pihenni? - Daxton ágya mellett álltam, miközben ő próbált rávenni engem arra, hogy elég erős ahhoz, hogy lábra álljon. Bíztam benne. Inkább magamban nem bíztam annyira, hogy ha ne adj isten elesik, akkor elkapom e. Zavartan néztem, hogy ajkát összehúzva felül, jeges kék tekintetével felém néz, majd mérgesen megcsóválja a fejét. Mind tudjuk, hogy milyen amikor mérges: jelen pillanatban és helyzetben olyan, mint egy hisztis baba. De egyébként az esetek többségében jobb félni tőle. - Egyébként elhoztam a gépemet. Megnéztem és a kórháznak van nyílt wifi hálózata. Ha szeretnél, akkor nézhetünk filmet vagy sorozatot is.

- Sétálni szeretnék! - totálisan leszarta amit az előbb mondtam. Mérgesen figyeltem, hogy fájdalom miatt összeszorított ajkát beharapja, majd kicsiket pislogva felèm néz. Egy darabig mélyen a szemembe nézett, majd a fejét csóválta. - Nem szeretnék tovább ebben az ágyban maradni, Claire! És szükségem van a saját ruháimra is - bökött a szekrény felé. Elpirultam, hiszen nagyon jól tudtam, hogy vannak mozdulatok, amiket a sérülése nem engedd meg neki. Leplezni sem tudtam a zavartságot, ezért megigazítottam a szemüveget és a felkötött hajam pár tincsét kezdtem piszkálni. Daxton mozdulatlanul nézett rám, innen tudtam, hogy valamit tennem kell, különben hülyét csinálok saját magamból. Bólintottam és remegő lábakkal léptem a szekrény felé, és bíztam abban, hogy minden jól fog elsülni.

- Melyik pólódat szeretnéd felvenni? - nézegetni kezdtem a pólókat, miközben a válaszra vártam. Nagyon jól tudta, hogy csináljon belőlem bohócot, hiszen Daxton nem válaszolt, csak fél szemmel láttam, hogy engem nézett. Ti is értitek, hogy most annyira más? Figyelitek sebezhető tekintetét? Hát nem olyan, mint egy védtelen kölyökkutya? - A fekete jó lesz? - mosolyogva felé fordultam, de ő csak összehúzta a szemét. - Szóval nem.

- Miért vagy zavarban? - pakolás közben a kezem megállt, ezért nagyot nyeltem. Talán még én magam sem tudom a választ. Nem tudom, hogy miért vagyok zavarban. Azt sem tudom, hogy mit akarok csinálni. Talán az előbb történtek csináltak bennem egy óriási hurrikánt. Az előbb majdnem megcsókolt. Azóta számos alkalma nyílt rá, mégsem tette meg. Talán meggondolta magát, és akkor is csak szórakozott velem? Talán nem is gondolta komolyan, pusztán csak magát szórakoztatta? - Nekem elmondhatod, Claire! Bármit, ha szeretnél.

- Miért nem csókoltál meg azóta? - kiválasztottam egy pólót, majd összefontam magam előtt a karomat. Meglepődött, hiszen szemöldökét ráncolva oldalra pillantott. Ajkával "miért" szót formált, de jelen pillanatban nem voltam abban az állapotban, hogy kedveljem őt. Haragudtam rá. - Napok óta melletted vagyok, és az eltelt idő alatt egyszer sem próbáltál megcsókolni. Ezek szerint, csak szórakozol velem. Így derül ki, hogy számodra nem is vagyok fontos? - szemébe nézve vártam a választ, de ő csak pislogás nélkül nézett rám. Utáltam magam s kialakuló helyzet miatt, de már úgy voltam vele, hogy mindegy. Lányok! Egy jó tanács: ha valami nyomja a sziveteket, mondjátok ki. Úgysem úgy fog elsülni, ahogy azt vártátok, de legalább kimondtátok.