Lépésről lépésre

11.rész

Harry

Csendben ülök vele szemben és próbálom felfogni az előbb történteket.Teljesen ledöbbentem. Nem csak attól, hogy a szavammal ellentétben cselekedett, hanem attól, hogy képes is volt rá.

-Louis.- szólalok meg döbbenten.- Kiemelted magadat a kocsiból.

-Tudom. Mondtam, hogy többre is képes vagyok.- magyarázza szemforgatva. 

-Hogy csináltad?- kérdezem érdeklődve.

-Hogy doki. Megfogtam az ágyat is elkezdtem húzni magamat.- magyarázza, mintha hülye lennék.

-Ezt értem Lou, de ehhez a mozdulathoz minimum használnod kellett a hasizmaidat és valamennyire a lábadat is, mert különben térdre estél volna, de te felhúztad magadat az ágyra. -magyarázom, mire most az ő szeme kerekedik ki. 

-Wow.- mondja mosolyogva.- Mondtam, hogy alábecsülsz.- és még kacsint is hozzá.

-Na jól van nagyszájú, akkor tornázzunk. -mondom és felállok, hogy őt is megemeljem. A székhez viszem és ráültetem.- Két percig kell bírnod. Addig nem fogok segíteni. Ha már nem bírod mond ki a nevem.

-Oké Mr.Domináns.- kuncog.- A neved a biztonsági szó?- kérdi incselkedve.

-Koncentrálj Louis.- vágom rá mögötte állva, de közben én is elmosolyodom. Elindítom a stoppert és várom, hogy meddig bírja.

A kezei a combján vannak most. Megint kilencven másodpercnél kezd el remegni, de nem mozdul. Két percnél megkapaszkodik a szék ülő részébe, de még mindig nem mondja ki a nevemet. Csak nézem, ahogyan peregnek a másodpercek.

-Harry.- mondja halkan, mire gyorsan mögé lépek. Kettő perc 38 másodperc. Majdnem egy perccel több, mint múltkor. 

-Ügyes vagy.- mondom és a hajába simítok. Érdeklődve emeli fel a fejét, hogy rám nézzem, mire észbe kapok és gyorsan elveszem onnan a kezemet. - Fogok szereltetni az ágyad fölé egy szíjas emelőt, ami arra lesz jó, hogy fel tudod magadat húzni ülő helyzetbe a kezeddel. Ott gyakorolhatsz mert úgy is puhára esel. - magyarázom inkább, mire felcsillan a szeme. 

-Köszönöm.- mondja halkan és látom rajta, hogy őszintén mondja.- Furcsa, hogy már fel akarok épülni.- kuncog fel.

-Hogy érted ezt?- kérdezem érdeklődve és be kell vallanom, hogy tényleg érdekel. 

-Nem akartam idejönni. Amikor felébredtem azt hittem, hogy egy nap telt el a verseny után. Aztán elmondták, hogy nem. Akkor úgy éreztem, hogy meg akarok halni. Meg is mondtam Zaynnek, aki kiborult és közölte, hogy ide fogok jönni. Tudom, hogy vége a karrieremnek, de nem akarom felfogni érted?- kérdi felém fordulva a székével, aminek eddig háttal voltam. 

-Értem Lou.- bólogatok.

-Nem néztem meg a híreket, sem semmit a médiába, mert nem akarom látni, hogy kimondják a végemet. Mert az van. Többet már nem fogok eljutni oda ahol éppen voltam. Nem lesz még egy lehetőségem a világbajnoki címre. És ezt tudom, de nem akarom hallani másoktól. - mondja halkan és lehajtja a fejét. Rossz így látni őt. Annyira védtelen most. 

-Anyukám mondta mindig azt, hogy mindennek csak akkor van vége ha te befejezed.- mondom , mire rám kapja a szemét és gondolkodva néz rám.

-Nagyszerű nő lehet.- mosolyog keserűen.

-Igen az volt.- mosolygok én is.- Anyukám lebénult amikor én hat éves voltam. Onnantól kezdve kerekesszékben élte az életét. Aztán amikor 18 lettem elkapott egy fertőzést, ami ledöntötte a szervezetét. Annyit mondott nekem utoljára, hogy csináljak valami olyan, amivel segíteni tudok másoknak.- motyogom és érzem, hogy elszorul a torkom.

-És ezért vagy itt.- érti meg Louis.

-Igen.- felelem halkan és sóhajtok egy nagyot.- Na.- csapom össze a kezemet.- Kenjük be a lábadat.- mosolygok rá, mire ő is felkuncog.

-De csak combig doki.- mutat rám fenyegetően, mire nekem is kuncognom kell.