Prisoner!-TaeKook

2. évad 1. epizód

*három évvel később*

2023. 12. 31.

JJG:

Ezalatt a három év alatt nagyon sok minden változott..
A duók teljesen másak, én Jiminel vagyok, Tae Namjoonal, Yoongi pedig Jinel. Bár a többiek együtt vannak, mégis beáldozzák azt, hogy nem egymással laknak. Ez egy nagyon kedves és önzetlen gesztus. Mi pedig szakítottunk...ismét.. Nagyon rossz a hiányát elviselni. Szinte meg kell erőszakolnom magam, hogy aludjak. Senki nem képes pótolni. Minden nap remegek, inni sem tudok normálisan. Egyszerűen már csak úgy élek, mint egy zombi.

2020. 12. 30.

-Tudok valamit, amit ti nem-szólalt fel Hobi

És itt csesződött el minden..

-Mégis mi lenne az?-sóhajtott fel Yoongi.

-Junghyun rákbeteg, azt viszont nem mondta el, hogy milyen. Ezért kérte a lányt, csak ebben az a baj, hogy az utolsó öt évre, vagyis, öt évig nem lesz velünk-mondta egy szuszra.

Jin lefékezett, mire mindannyian előre buktunk.

-Te kurvára tudtál erről, mégsem szóltál egy kibaszott szót se?!-kiabált.

-Én is ma tudtam meg!

-Bassza meg!-szitkozódott halkan, majd megnyomta a gázt.

Csendben mentünk tovább, én Taehyung kezére fogtam, hogy nyugtassam, nem lesz semmi baj, de elrántotta tőlem. Megemelt szemöldökkel néztem rá.
Mi baja lehet?
Karjait összefonta a mellkasa előtt és így ült. Tenyeremet a combjára tettem, de rám morgott és csúnyán nézett rám. Elvettem onnan a kezem, kicsit idegesen, hiszen ez nem vall rá. Nem tudom mi a baja. Egész kocsi út alatt csendben voltunk, ami nagyon zavaró volt.
Azt hiszem ez volt a vihar előtti csend.
Mikor haza értünk mindenki ment a dolgára, Taehyung pedig rám förmedt, hogy szálljak le róla. Pár óra múlva a többiek saját útjukra mentek, én pedig egyedül maradtam Taevel. Aznap a kanapén aludtam.
Másnap előbb keltem mint Ő, így készítettem reggelit és felvittem neki. Ordibált velem, hogy miért nem tudom békén hagyni, menjek el. Sóhajtva raktam le a tálcát és ki sétáltam. Egésznap le sem jött, se étkezni, se folyadékot inni. Bent gubbasztott. Én pedig hagytam, hogy ki tombolja magát. Megint a nappaliban aludtam.
Harmadnap is ugyanez volt. És ez így ment egy hónapig, míg végül berontva hozzá vontam kérdőre.

-Mondd, neked mi a bajod velem?! Nem tettem semmit sem!-mondtam dühösen.

Valójában remegtem az idegtől.

-Hagyj! Told ki a képed-mondta rekedt hangon.

-Inkább mond, hogy mi a bajod velem! Itt vagyok, segítek, de te elutasítasz!

-Nincs szükségem rád! Már nem szeretlek!-kiabált.

Innentől kezdve pedig a mi kapcsolatunk megszakadt. Hayun előtt, még játszuk, hogy minden rendben, hogy ne kelljen aggódnia. Tényleg nincs köztünk semmi, kivéve két dolgot. Az egyik, hogy részegen mindig bújós felém és folyton eljön a Jiminel közös házba, hogy velem legyen. A másik, szexuális kapcsolat. Azért eléggé nevetséges, hogy nem kellek neki, mégis az én faszomon nyársalja fel magát. Ez így megy három éve..

*napjainkban*

A tegnapi nap nélküle telt el. Tegnap volt a születésnapja, a sárga földig leitta magát, így ismét az ajtóm előtt térdepelt és könyörgött, hogy bocsájtsak meg neki. Az elején még örömmel és csupa boldogsággal fogadtam el, viszont mára már inkább csak vállat rántok, odébb állok és be engedem. Hagyom már, hadd csináljon amit akar. Most pedig itt fekszem a kanapén, Ő pedig fent a szobámba. Mint mindig, most is csinálok neki reggelit és már csak azért, hogy egyen is valamit. Sóhajtva kelek fel, majd elindulok a konyhába. Csinálok neki rántottát, kevés zöldséggel, kenek egy pár lekváros pirítós kenyeret, hűtőből kiveszem a narancslevet, öntök egy pohárba. Ezt mind egy tálcára pakolom és viszem is fel. Halkan bekopogok, semmi válasz. Óvatosan benyitok, Ő pedig édesen szuszog, nyakig betakarózva. Oda lépdelek az éjjeli szekrényhez, leteszem a tálcát. Felé fordulok, közben pedig kattog az agyam ezerrel. Nem kéne meg simogatnom a fejét, de mindig ezt teszem. Szóval most sem lesz másképp. Finoman bele túrok a hajába, elkezdem nagyon gyengén masszírozni a fejbőrét pár másodpercig, aztán elveszem a kezem. Arcára nézve, szívem hatalmasat dobban. Hirtelen megmozdul én pedig megijedek. Valamit magához szorít, amit az orrához nyom. Jobban megnézve, az a tegnapi pulóverem. Elmosolyodok egy pillanatra, aztán szomorúvá is válok.
Miért kell ezt tennie?
Könnyezve fordulok meg, kisétálok az ajtón becsukva magam után, úgy, hogy ne ébredjen fel és a kanapéhoz megyek, amire ledobom magam. Feladom. Ez nem megy. Hogy menne? Látni sem akar engem. Nem is baj. Így könnyebb el engedni. Egyszer muszáj lesz.