Pioneer |Ushiwaka × Reader - Befejezett|

prologue

...ahogy beértünk a városba, azonnal meg is álltunk, ugyanis kisebb dugóba keveredtünk. Rögtön ki is néztem az ablakon és a mellettem ülő Shirabu és előrehajolt, át rajtam és próbált kilesni az ablakon. Mikor ez nem jött össze, elfordult a másik irányba és a busz folyosóján leskelődött kifelé. Nagy volt a sor, és kissé meg is lepődtem, hogy már most dugóba keveredtünk. Miyagiban nem volt ez megszokott és habár már harmadik éve vagyunk itt, soha nem fogom tudni megszokni a nagyváros sajátosságait. Még csak délelőtt volt, azonban az emberek eléggé siettek valahova.

  – Mi ez a nagy forgalom? – kérdeztem rá hangosan.

  – Városnapok vannak a központban – szólt előre Yamagata, aki mögöttünk ült – Mindenki oda siet valószínűleg.

  – Mindent értek – bólintottam nagyot – Mennyi időbe telik, mire elérjük a tábort vajon?

  – Szerintem fél óra minimum. Vagy több is. Pont a város másik felében van a kertváros – magyarázta továbbra is Yamagata.

  – Tooruék már ott vannak – néztem a telefonomra, amin éppen egy kép érkezett az unokatestvéremtől – Hányas szintet akarjuk idén? – fordulta, Shirabu felé.

  – Nekem mindegy – vont vállat a barna hajú, miközben feltolta a napszemüvegét a fejére – A négyes szerintem megfelelő, ha nem foglalták még el.

  – Az edző azt beszélte Ushijimaval, hogy az ötödikre menjünk, ha szabad – szólt Semi, aki a busz másik oldalán ült.

Előre néztem és rögtön megláttam a zöld színű hajkoronát. Ő nem hallotta, hogy mit beszélünk, ugyanis zenét hallgatott. Néztem a haját egy ideg, majd felágaskodtam az ülésről, rátámaszkodtam az előttem ülő ülésének a tetejére, majd lenéztem rá. Ő azonnal megérezte, hogy valaki van mögötte, így felnézett rám. Amikor realizált engem, pislogott párat és kiemelte a bal füléből a fülest.

  – Igen? – szólalt meg mély hangon Wakatoshi, ahogy szemeimbe nézett.

  – Az ötös szinten szeretnél lenni? – kérdeztem meg tőle kedvesen, mire bólintott – Ha az foglalt, akkor a négyes is jó?

  – Neked jó? – kérdezett rá kedvesen, ám melegség helyett, inkább összeszorult a szívem.

  – Persze – erőltettem egy mosolyt a számra.

Egy ideig még néztünk egymás szemébe, majd visszaültem a helyemre. Tooru volt annyira aranyos, hogy megírta nekem, melyik szintek szabadok. Az ötös közöttük volt.

  – Szabad az ötös – szóltam kedvesen.

  – Már csak oda kell érni időben – gondolkodott el Semi.

  – Ebben a forgalomban nem hiszem, hogy menni fog – sóhajtott Shirabu – Viszont az nyugosztal, hogy valószínűleg más csapatok is benne ragadtak ebben a dugóban. Biztosan nem csak ezen a részén van a városnak.

Míg a többiek beszélgetni kezdtek, addig visszadugtam a fülest és az előttem ülő hajkoronáját néztem. Érdekelt, hogy mit is hallgat és én is azt akartam hallgatni, amit ő. Viszont tudtam, hogy ennyire nem lehetek már közvetlen vele, hiába maradtunk nagyon jó barátok a szakítás után. A fejemet az ablaküvegnek döntöttem és lehunytam a szememet. A nap még így is erősen égetett, de jelen pillanatban ez nem tudott érdekelni. Az egyetlen, ami érdekelt és a gondolataim között futkosott, az Wakatoshi volt. Éreztem a jelenlétét, éreztem még az illatát is, mégse lehettem ott vele. Eddig mindig én ültem mellette, bárhová is mentünk a csapattal, vagy úgy unblock kettesben. Viszont ennek vége volt, már lassan három hete, amikor szakítottunk. A zene miatt emlékek törtek fel, amiket el akartam nyomni magamban. Mosolyognom kellett, hiszen tudom jól, hogy így lesz a legjobb és megbeszéltük rendesen a dolgokat. Nem veszítettem el őt, hiszen ugyanúgy barátok maradtunk és ő a legjobb barátom. Ő az, mégis néha olyan pillanatokat élek meg, mintha ezer kilométerre lenne tőlem. Szeretnék folyton a közelébe lenni, mint régen. Szerettem őt, sőt. A mai napig eszméletlenül szeretem, hiszen nem tudom őt elengedni olyan könnyen. Nem amiatt szakítottunk, mert már nem szeret engem, éppen ezért olyan fájdalmas az egész. Fáj, mardos és szinte átszántja a szívemet, mint egy úttörő. Habár a legjobb barátnőmnek sokáig napokig sírtam, úgy éreztem, hogy sokszor a semmiből el tudnám magamat sírni a fájdalomtól. Viszont nem tettem és nem is mutattam ki, hogy szenvedek. Miatta. Azért, hogy ő ne érezze magát rosszul a döntése miatt. És különben is...Éppen afelé a tábor felé tartunk, ahova imádok menni. Minden évben felejthetetlen emlékeket viszek haza és olyan érzéseket kapok tőle, amik örökre a szívemben maradnak. Az pedig egy plusz boldogság, hogy Tooruval is találkozhatok, akit amúgy szinte minden héten látok, viszont ennek ellenére sose tudok vele betelni.
  Közel ötven percünkbe telt, mire elértük az edzőtábort. Nem mi voltunk az egyedüliek, akik most érkeztek meg és emiatt kisebb tömegnyomor volt a tábor előtt. A parkoló is tele volt emberekkel, emiatt pedig a mi buszunk nem tudott beállni. A tábor melletti úton álltunk meg, amíg kipakoltuk a cuccunkat. A kipakolás közben Tendouval beszélgettem és Saito–sannal egyeztettem a menedzseri feladataim egy részét, amikor megláttam valakit a tábor udvarába. Mi még nem mentünk be, leragadtunk a járdán, viszont úgy éreztem, hogy muszáj megindulnom befelé, ha már megláttam a barna hajú fiút.