Pioneer |Ushiwaka × Reader - Befejezett|

twenty

  – Három óra múlva, itt a busznál van a találkozóhely – fejezte be Washijo–sensei a tájékoztatást – Mindenki tudja a számunkat, hogyha lenne valami. De ne legyen – nézett rám, kissé szúrósan. Nem direkt sérült meg a bokám, istenem.

  – Bármerre mehetünk? – kérdezett rá Ohira.

  – Ezen a városrészen belül igen – bólintott rá az idősebb edzőnk – Vigyázzatok magatokra.

Egyszerre bólintottunk és már mehettünk is mászkálni. Tendouék aranyosak voltak és hagyták, hogy Wakatoshival kettesben legyünk. Mi ketten elindultunk egy utca felé és közben szorosan fogtam barátom kezét.

  – Mit szeretnél majd enni? – kérdezte meg, ahogy a járdán sétáltunk – Erre van egy utca, ahol sok az étterem – nézte a telefonját.

  – Rament kívánok most nagyon – gondolkodtam el – És te?

  – Én is valami levest inkább – vont vállat, majd megállt egy piros lámpánál. A telefonját bújta, hogy találjon egy megfelelő éttermet és közben a kezemet is fogta – Van egy jónak tűnő. Tessék, nézd meg – adta nekem a telefonját.

Időközben zöldre váltott a lámpa és elindultunk a zebrán. Én közben a fiú telefonját néztem, azon belül is pedig a ramenest.

  – Istenem, láttad a képeket? Annyira jól néznek ki ezek a ramenek – néztem a telefon képernyőét elvarázsolva.

  – Menjünk akkor oda?

  – Ha neked is jó, akkor igen – bólintottam rá.

  – Nekem bárhol jó – cirógatta meg a kezemet.

  – Az utca közepén lesz – magyaráztam és egyből be is tájoltuk az irányt, majd elindultunk a ramenes felé.

Közben nálam maradt Wakatoshi telefonja és megkerestem azt a péksüteményest, ahonnan Toorunak kéne kalács.

  – Egy fél óra sétára van – szóltam elszontyolodva.

  – Micsoda?

  – Tooru kalácsa.

  – Ilyet nem tud enni Miyagiban? – vonta fel a szemöldökét.

  – Ez a bolt csak a fővárosban van.

  – Sétáljunk el?

  – Nem lenne baj?

  – Addig is együtt vagyunk, szóval – pillantott le rám és kicsit el is időzött rajtam a tekintete – Babe.

  – Hm?

  – Annyira csinos vagy.

  – Sokszor volt már ez a ruha rajtam – céloztam az egybeszoknyámra.

  – Szeretem benned, hogy ennyire lányos vagy, de azt is, amikor nem. Értesz?

  – Értelek. Nem kell megmagyaráznod, mert értem – nevettem el magamat kedvesen és kicsit megpiszkáltam a fülbevalómat – lassan odaérünk a rameneshez.

Ő nem felelt, csak rászorított az ujjaimra és tovább haladt a járdán. Nagyon jó idő volt és a vasárnap ellenére nagyon sokan voltak. Miyagiban nincsenek ennyien, így kicsit furcsa nekem az, hogy ennyi ember itt van. Wakatoshi, látva az embertömeget, közelebb húzott magához és maga mellett tartott. Kicsit elmosolyodtam emiatt és nekidöntöttem a fejemet a vállának.
Percek alatt elértünk az étterembe, ami eléggé szép volt. Bent ment a légkondi, de ennek ellenére nem volt hideg, sőt. Pont kellemes idő volt. Egy szimpatikus asztalt is találtunk, ahol helyet foglaltunk. Voltak étlapok az asztalon, így felnyitottam és nézelődni kezdtem benne.

  – Én szerintem el fogom itt költeni az összes pénzemet – néztem megbabonázva az ételeket, amik mellett volt kép is.

  – Randizunk – pislogott értetlenül Wakatoshi – Nem kell költened egy fityinget sem.

  – Randi? – kérdeztem vissza, eléggé elcsodálkozva.

  – Ki kellett volna mondanom? – gondolkodott el – Nem kezelem tényleg jól a szavakat.

  – Nem kell semmit se fizetned, ugye tudod? Dolgozom én is és van pénzem, hogy jól tudjak lakni. Együnk mind a ketten és hívjuk meg a másikat desszertre. Mit szólsz hozzá? – kérdeztem mosolyogva.

  – Neked jó így?

  – Ha akarod, akkor meghívlak enni is. Nem arról van szó, hogy nem akarok költeni, csak azt nem szeretném, ha te költenél rám ennyit.

  – Én sem érzem jobban, ha mindent te fizetsz – sóhajtott aggodalmasan – Legyen úgy, ahogy mondtad. Utána fagyizunk is egyet?

  – Persze – bólintottam rá azonnal – Te tudod, hogy mit eszel?

  – Van egy marhás és egyben csípős ramen, és eléggé jól hangzik a leírás alapján, plusz jól néz ki. Nézd – tette le az étlapot és rámutatott az általa választott ételre – Ez az.

  – Az egész étlap annyira jól néz ki. Most nem tudok dönteni – néztem azt, amit Wakatoshi mutatott – Az is annyira jól néz ki, amit te eszel majd.

  – Esetleg egyél olyat, amit nálunk nem igen lehet kapni. Például ezt a csípős marhásat, ezt még nem láttam Miyagiban. Ott mindenhol szinte egyfajták vannak csak.

  – Ez igaz – bólintottam – Ha másikat választok, akkor megkóstolhatom a tiéd majd?

  – Persze – mosolyodott el kicsit – Én is a tiéd?

  – Ez természetes – biccentettem azonnal – Én szerintem shoyu rament eszek. Ilyet egyszer ettem, mielőtt le nem vették volna az étlapról. Nagyon finom.

Megvártuk a pincért és rendeltünk magunknak rament. Úgy éreztem, mintha a szakításunk pillanatában meg lett volna nyomva a pause gomb és most lett volna rányomva a playre. Nem éreztem azt a kihagyást, ami megélt a kapcsolatunk. Ugyanúgy beszéltünk, mintha mi sem történt volna és nem volt érezhető az, hogy esetleg kínos lenne a légkör a szünetben történt dolgok miatt. Annak pedig nagyon örültem, hogy Wakatoshi sokat mosolygott és olyan is volt a hangulata, mint akinek egy nagyon nagy mázsás súlyt esett volna le a válláról. Ez a mosoly pedig bearanyozta az egész napomat és azt a tényt is, hogy végre valahára újra együtt vagyok azzal a fiúval, akivel szeretjük egymást.