Pioneer |Ushiwaka × Reader - Befejezett|

ten

Az edzés és az utána való pihenés után, elmentünk vacsorázni. Miközben mentünk le, összefutottam Sugawaraval és vele léptem be az étkezőbe. Ő egyedül volt, így megkérdeztem tőle, hogy nem szeretne–e velünk enni. ketten voltunk mindössze Wakatoshival és a zöld hajúnak mindegy volt, hogy ott van–e vagy nem. Így történt, hogy hármasban kezdtünk el vacsizni. Már tíz perce is étkezhettünk, amikor azt észleltem, hogy valaki megállt az asztalunk mellett. felemeltem rá a tekintetem és amint megismertem, a mellettem ülő Wakatoshinak megfogtam a karját. Ő egyből felém nézett és azonnal össze is húzta a szemét, ahogy a mellettünk álló, szőke hajú, felnyírt fiúra nézett.

  – Mit akarsz? – kérdezte kicsit se kedvesen tőle a mellettem ülő.

  – Nem akarok rosszat! – szabadkozott Terushima, és a csapattársa megállt kicsit, ő viszont bólintott, hogy menjen csak. Éppen vitték vissza a tálcájukat – Hé – nézett le rám – Mindössze bocsánatot akarok kérni.

  – Bocsánatot? – kérdezett vissza Sugawara.

  – Belátom, hogy kissé túlzásba estem – túrt bele szőke hajába, és közben egy kézzel fogta a tálcát – Nem akartalak megijeszteni. Kaptam egy kis seggberúgást emiatt – nevetett zavartan, majd Wakatoshira nézett – Eskü nem akartam bántani és meg sem ijeszteni. Kicsit illetlen voltam.

  – Kicsit? – vonta fel a zöld hajú a szemöldökét.

  – Jó, lehet, hogy nagyon – sóhajtotta Terushima, majd ismételten rám nézett – Bocsánat még egyszer. Ígérem, békén hagylak – mosolyodott el.

  – Biztos? – kérdeztem vissza.

  – Biztos–biztos! – bólogatott hevesen és közben állta Wakatoshi pillantásait.

  – Jó – biccentettem egyet.

  – Te meg haver – nézett Wakatoshira – Ne csak nézzél rá ezzel a tekintettel, hanem menjél már rá a csajszira! Hát látom, hogy miképp nézték egymásra, baszki – rázta meg a fejét hitetlenül, majd ellépett mellőlünk.

Köpni–nyelni nem tudtam és éreztem, hogy egyre jobban melegem lesz attól, amit Terushima mondott.

  – [Név], telefon – szólt Wakatoshi és felém tartotta nagy tenyerét.

Kivettem a zsebemből, majd odaadtam neki a telefonom, hogy a farmos játékkal játsszon. Ő elvette tőlem, letette maga mellé és miközben evett, elkezdett játszani a farmos játékon. Mivel Wakatoshi bal kezes volt, én pedig jobb, ezért ő ült a bal oldalamon, hogy kényelmesebben elférjünk.

  – Azt ne mondd, hogy téged is megkörnyékezett Terushima – lepődött meg az előttem ülő, szürke hajú Karasunos fiú.

  – De – sóhajtottam és folytattam az evést – Nálatok is előfordult már?

  – Elő – bólintott – Mind a három menedzserünket elkapta már, de Kuroo barátnőjénél kicsit megkapta a magáét, miután Kuroo elcsípte. Hihetetlen, hogy pont a táborban akar felszedni magának valakit – húzta össze a szemét, majd a szemembe nézett.

Álltam Sugawara tekintetét, aki a szemembe nézett, majd oldalra Wakatoshira. Kettőnk között kezdte el váltogatni a tekintetét, mire csak elszomorodva néztem másfelé. Éreztem még mindig a tekintetét rajtam, így felé néztem. Ő csak aggodalmasan összehúzta a szemöldökét és Wakatoshi felé biccentett egy kicsit. Tudtam, ezzel arra utal, hogy beszéljek vele. Nem süket, ő is hallotta, amit Terushima mondott és éppen ezért reagált úgy, ahogy. Tudom, hogy beszélnem kéne vele, ugyanis amióta itt vagyunk a táborban és egy szobában vagyunk, máshogy érzem kettőnk között a légkört. Viszont ez nem ennyire egyszerű. Hiába akarom kimondani a szavakat, azok képtelenek kifutni a számon. Suttogni, sőt, leírni se tudom őket. Túl nehezek és fájdalmasok, éppen ezért nem bírom el a terhük súlyát. Ki akarom mondani. Epedezek azért, hogy közöljem vele, vele akarok lenni. Viszont mind a ketten hoztunk egy döntést és számomra, azaz első, hogy neki jó legyen. Túlságosan is elfoglalt és azért teszi ezt, hogy az életét tudja építeni a jövőben.

  – Én végeztem – álltam fel az asztaltól.

  – De még a fele ott van – lepődött meg Sugawara.

  – Kicsit levegőzöm – mondtam ki egy szusszal, majd megfogtam a tálcámat és elindultam, hogy visszavigyem, anélkül, hogy Wakatoshira néztem volna.

Ahogy megindultam, vártam, hogy utánam kérdezzen, de nem tette. Erősen az ajkamba haraptam, ahogy letettem a tálcát a pultra és megköszöntem a konyhásnéniknek a vacsorát, majd elhagytam az étkezőt. A nap most nem sütött annyira erősen. Kellemes meleg volt és színes volt az egész ég attól, hogy egy kicsit kezdett lemenni a nap. Oldalra fordultam, megállás nélkül mentem be az előtérbe, majd vásároltam némi apró segítségével magamnak innivalót az automatából. Miután ezzel megvoltam, visszamentem az udvarra és leültem az egyik fapadra, ami az étkezte és a tábor kerítése között volt. Kibontottam az almás alumínium dobozomat és lassan inni kezdtem belőle.
  Hiányzott Wakatoshi. Eszevezettül hiányzott és az sem segített, hogy vele voltam egy szobában, valamint folyamatosan együtt voltunk. Úgy éreztem, hogyha nem teszek valamit, akkor meg fogok bolondulni a tudattól, hogy nincs már itt velem. Nem tudom, hogy ő mit érez pontosan, de én is láttam párszor, hogy miképp néz rám. Ugyanúgy, ahogy én rá. Ennek ellenére féltem, hogy igazából ő már nem szeretne semmit, vagy azon van, hogy elfelejtsen engem. Kemény és nehéz volt ez az egész, főleg megküzdeni ezzel az átkozott érzéssel. Bárcsak lehetnék olyan erős, akár egy úttörő és áttörve a gátlásaimat, elmondanám neki, hogy vele akarok lenni újra. Viszont nem voltam képes arra, hogy ezt tegyem. Mindvégig az volt a fejembe közben, hogy ő is szenved és nehéz volt meghoznia ezt a döntést. Jelenleg vannak sokkalta fontosabb tényezők is az életében. Sok mindenre oda kell figyelni és nem lankadhat a figyelme. Habár itt maradtam mellette és segítek mindezekben neki, ez nem olyan, mint régen. És lehet, hogy már nem is lesz olyan.

  – Miért léptél le? – lépett el mellettem Wakatoshi, majd leült velem szembe. A telefonomat letette elém a padra – Alig ettél.

  – Jól laktam – szóltam egyből és újra beleittam az innivalómba. Felé tartottam a dobozt, ő pedig elvette, kicsit beleivott, majd visszaadta nekem – Kellemes most a levegő – állapítottam meg és közben felnéztem az égre.

  – Szeretnél valamit csinálni? – kérdezett rá.

  – Most csak ülnék itt. Egyedül – néztem a szemébe.

  – Nem szeretnéd, ha maradnék?

  – Minél tovább maradsz, annál nehezebb lesz – suttogtam elcsukló hangon, mégis őszintén.

Wakatoshinak összeszaladt a szemöldöke és elfordult oldalra, majd elkezdte nézni az eget. Én továbbra is őt néztem. Hogy lehet valaki ennyire átkozottul helyes? Édes istenem.

  – Itt akarok maradni – mondta ki, de nem nézett rám.

  – Miért?

  – Miattad.

  – Nem kéne ilyet mondanod – préseltem egy vonallá az ajkamat.

  – Miért? – kérdezett rá, ezúttal ő és felém nézett, aggodalmas arckifejezéssel.

  – Fejezd be! – csaptam az asztalra és emiatt majdnem kiborult az innivalóm.

Ő meglepetten nézett rám, ugyanis nagyon ritkán lehetett csak így látni engem. Egyszer egy évben maximum. Engem is frusztrált, hogy ekképp cselekedtem, de úgy éreztem, hogy hirtelen ez sok nekem.

  – Nem vagyunk már együtt, ne nehezítsd meg, könyörgöm! – szóltam rá élesen, mire ő kicsit megrezzent – Magadat is bántod vele!

  – Hé – fordult felém.

  – Lehet, hogy ma már hagyjuk egymást? Csak...Csak hagyjuk egymást kicsit – léptem el a padtól, miután felálltam tőle. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem – Muszáj a saját gondolataimban lennem.

Ő nem szólt, csak bólintott egyet. A telefonomat magamhoz vettem, eltettem a zsebembe, az innivalót pedig kiittam és kidobtam a kukába. Mindezek után nem köszöntem el tőle sehogyan, csak karba fontam a kezemet a mellkasom előtt és elindultam vissza a szobába. Égette a keserűség a mellkasomat, a könnyeim pedig a szememet. Nem vágytam másra, csak arra, hogy egyedül lehessek kicsit a szobába, Wakatoshi nélkül.