Csak egy érintés/Jude Bellingham ff./✓

1. fejezet

Gwendolyn

Szokásosan késésben voltam, pedig minden reggel állítok magamnak ébresztőt, amire fel is ébredek, de valami mindig félre sikerül, most például sehol sem találtam a lakáskulcsomat, a pótokat meg nem akartam erre előkutatni. És általában ilyenkor minden is ellenem van. Éppen akkor váltott a lámpa pirosra, mikor én oda értem és át akartam menni. Hihetetlen... Amint megláttam a zöld emberkét, szinte rohantam az étterem bejárta felé. Oké, bevallom a rohanás erős szó, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne késsek. Megint... Az ajtó csilingeléssel jelezte, hogy valaki belépett az épületbe. Ezúttal végre én lehettem az, aki belépett és nem késett el.

Hát akkor kezdődjön a monoton nap! Nyilván nem mindig monoton, mert néhanapján történik valami meglepő dolog, de hát ott van a mondat elején a néhanapján.

- Épp időben - dobta nekem a kötényemet a pultban álló munkatársam, Nina. Valószínűleg már durván elege volt abból, hogy egyfolytában késésben vagyok...

- Köszönöm - mosolyodtam el kicsit.

A pult mögé bedobtam a táskámat, majd mentem az asztalokhoz felvenni a rendeléseket.

Kettő óra körül megebédeltünk és folytattuk tovább a dolgainkat.

A nap folyamán, majdnem kiboritottam egyszerre három limonádét, mert megcsúsztam valamin, ami kiborult már előtte, kicsin múlott, hogy eltörjön az ujjam, mivel majdnem rácsuktam az ajtót és ha nem állok meg a házamban a lépcső tetején, akkor lelök egy kisgyerek. Igaz lehet, hogy én is figyelmetlen voltam, de na!

Végül épp bőrrel haza értem, ahol levágtam magam az ágyamra és telefonomat kezdtem görgetni. Órákon keresztül fel sem akartam kelni az ágyamból, de nyilván megvannak a kötelességeim, így nem tehettem meg, hogy lustálkodtam.

•

Másnap reggel korábban keltem, hogy még véletlenül se aldujak el. Főztem magamnak teát, a kávét nem nagyon kedvelem, ami nem átlagos az én korosztályomban.
Ettem kettő pirítós kenyeret, majd elbattyogtam a fürdőig fogat és arcot mosni.

A szobámban felvettem egy szürke, kicsit bő szárú szaggatott farmert, hozzá egy zöld trikót, amire egy szintén zöld inget kaptam fel. És indulhattam is. Csodával határos módon, nem sietve mentem munkába és teljesen büszke is voltam magamra miatta.

Már nem voltam messze a munkahelyemtől, mikor megcsörrent a telefonom.

- Szia Gwen - hallottam meg Nina hangját.

- Szia! Ne aggódj, már nem vagyok messze, negyed óra és ott vagyok - mondtam azonnal, hiszem gondoltam, hogy ezzel kapcsolatosan hív.

- Figyelj... - hangja nem volt olyan nyugodt, mint azt megszokhattam.

- Húha, baj van? - hangneméből itélve pontosan tudtam, hogy nincs minden rendben.

- Ha tudnál egy kicsit sietni, azt nagyon megköszönném. Lora nem jött be, beteg lett tegnap este. És nagyon sokan vannak. Egyedül nem tudom vinni az egészet, a szakácsokat meg nem rángathatom ki a konyhából.

- Ahj, ígérem sietek, amennyire csak tudok!

-Köszönöm Gwen!- épp mikor vettem el a fülemtől a telefont, a gyalogátkelő vége felé jártam, éreztem, hogy valaki ránt egyet a karomon, ennek köszönhetően az autós, aki valószínűleg nem nézett eléggé körül épp mögöttem hajtott el.

Több dolog történt egyszerre. A srác elrántott, éreztem, hogy a bokám megakad a patkában -ami fájt- a srácra estem és a telefonomnak nem esett semmi baja.

Aztán tudatosult bennem, hogy még mindig a srácon fekszem.

-Ahj bocsánat. És köszönöm...

-Jól vagy?- jól esett, hogy megkérdezte.

-Asszem'. Te jó ég, nekem mennem kell.

-Hová?- érdeklődött, miközben még mindig ott a kövön ültünk. A srác felállt és nekem is segíteni akart, viszont ahogy ráálltam a bal bokámra, úgy vissza is rogytam a földre.- Szerintem nem mész sehova.

-De mennem kell!

-De nem tudsz!

-Muszáj... Dolgoznom kell.- ez az igazság, így már megint késésben vagyok.

-Nem tudsz így dolgozni menni. Gyere elkísérlek a kocsimig és beviszlek a kórházba.

-Nem! Nem, nem. Megyek dolgozni.- kedves volt tőle, de akkor is dolgoznom kell menni.

-Kérlek, a saját egészségedről van szó.

-Fhu, jó. Köszönöm.

-Ne köszönd! Hogy hívnak?- közben vállába karoltam és mentünk egy közelben lévő parkolóhoz.

-Gwendolyn vagyok. És te?

-Jobe Bellingham! Örülök, hogy találkoztunk. Mondjuk ez máshogy is megtörténhetett volna.

-Jah.- kuncogtam fel. Segített beülni a kocsijába.

...

Jobe Bellingham szemszöge:

Kint ültem a folyosón és vártam, hogy Gwendolyn kijöjjön a röntgenről. Nagy nehezen rá sikerült vennem, hogy haza is vigyem. Az kéne nekem, hogy még nagyobb baja essen.

Aztán meghallottam, hogy a mellettem lévő táskában -Gwendolyn táskájában- megszólal a telefon. Vettem a bátorságot és megnéztem, hogy ki keresi.

,,Pót főni :D,,

Hát tényleg. Neki jelenleg dolgoznia kéne. És gondolom keresik Gwendolynt, hogy hol van.

-Haló!- szóltam bele a készülékbe.

-Ahm hello? Kivel beszélek?- ja, lehet, hogy ez kicsit furi.

-Oh igen, bocsánat. Jobe vagyok, Gwendolyn egy barátja.- nem tudtam jobb kifogást mondani. Ahogy feltűnt, Gwendolyn sem tudja, hogy ki vagyok, hogy ki a bátyám.

-De Ő hol van? Itt kéne lennie!

-Kórházban van... A bokáját röntgenezik éppen. Beakadt egy patkába.

-Úristen! Sajnálom, jobbulast neki! Amúgy Nina vagyok. Helyettesíteni fogjuk, de kérlek mondd neki, hogy ha végzett és ráér akkor csörgessen meg!

-Rendben meg lesz!- ezzel a Nina nevű nő lerakta a telefont.

Tíz perc múlva, a lány kilépett az ajtón egy orvos társaságában.

-Szóval ne erőltesse a lábát. És vigyázzon legközelebb. Fáslizza be, ahogy csináltam, a kenőcsöt pedig váltsa ki a gyógyszertárban. Jobbulast kívánunk Ms. Mendes. Viszont látásra.- nézett Gwendolynra, majd rám. Biccentettem köszönésképp.

-Elmegyünk a gyógyszertárba?- néztem a lányra, akinek a bal kezében mankó volt.

-Ha már így felajánlottad. Legyszíves.

Az idő alatt nagyon jól elbeszelgettünk, számot cseréltünk. Megígértem neki, hogy majd hívni fogom. Meg a többi.

Tudni kell, hogy barátnőm van. Gwendolyn nem jön be. Csak végre valaki aki nem azért akar velem barátkozni mert híres vagyok, vagy mert a bátyám híres.

Nem Dortmundban focizom, de jelenleg nem tudok játszani sérülés miatt. Decemberben pedig a világ bajnokság is kezdődik, ahová büszkén kísérhetem a bátyámat.