Csak barátok?!

Untitled Part 30

Mark szemszögéből

Reggel erős fejfájással ébredtem. Rosszul érzem magam Vee miatt. Legszívesebben felhívnám, hogy bocsánatot kérjek és megbeszéljük a dolgokat. Őt ismerve ezt ma nem tudom megtenni. Vajon tényleg csak barátként gondolok rá? Ezen rágódtam egész éjszaka és el is bizonytalanodtam. Lehet én is érzek valamit, de időt kéne rá szánni, hogy megbizonyosodjam. Szerintem nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek tűnik. Tegnap este csak összevitatkoztunk, eltelik egy kis idő és megbékél. Legalábbis ezzel nyugtatgatom magam. Nem akarom elveszíteni, abba megszakadna a szívem. Még belegondolni is fáj.

Egész napom azzal ment el, hogy a tegnap történteken gondolkodtam, belefáradtam. Vee nem jelentkezett, még mindig mérges lehet. Majd holnap, holnap biztosan helyre fog jönni mindent. Bebújtam az ágyamba és csak forgolódni tudtam, egyszerűen nem tudtam elaludni. Folyton eszembe jut fájdalomtól csillogó szeme, láttam a megbántást felvillanni szemeiben. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy megvigasztaljam. Miért nem tettem? Erős megbánást érzek miatta. Oldalamra fordulok és az üres helyre tekintek, majd kinyújtom kezemet és megsimogatom Vee helyét, ahol most lennie kellene. De nincs itt. Bevillan mosolygós arca, ahogy ott fekszik és rám néz, ahogy viccet mesél, vagy éppen belép egy szál törölközőben és a haját szárítja. Vagy amikor figyelmesen nézi a tévét és tömi a fejét. Azt se felejtsem el, mikor ágyba hozta a kedvenc reggelimet, lefőzte a kávét mire felébredtem. Most, hogy így belegondolok, annyi mindent köszönhetek neki, amit természetesnek vettem, pedig nem kellett volna. Összeszorul a szívem és egy könnycsepp gördül le arcomon, mely folyammá alakul át.

- Hiányzol Vee! Annyira hiányzol! – Suttogom bele a sötétség magányosságába.

Nem lehet igaz, elaludtam! Reggel kilenc óra, Vee nem jött ébreszteni, és ami illeti nem is vitt be az egyetemre. Kiugrom az ágyból, elvégzem a reggeli rutint, gyorsan felöltözöm, fogom a kocsikulcsom és elhajtok az egyetemre. Mivel a délelőtti órákra nem értem be, így a kantinba veszem az irányt és várom a többieket. Elkezdenek szálingózni, jön Fuse magával rángatva Kamphant is. Leülnek velem szemben, semmiségekről beszélgetnek, de valahogy nem tudok rájuk figyelni. Szememmel mindenhol csak Veet keresem, és ha már itt tartunk a többi felsőst sem láttam. Itt valami nem stimmel. Félresöpörtem tudatomból ezt a röpke gondolatot. Ebéd után visszamentünk az óráinkra, de ez a szorongató érzés továbbra is ott maradt a mellkasomban.

A délutáni órák után hazahajtottam Kamphannal. Megkértem, hogy jöjjön el hozzám, valakivel mégiscsak meg kell beszélnem a dolgot. Leparkoltam, majd beugrottunk a lakásunk mellett lévő gyorsétterembe venni valami harapnivalót. Bazsalikomos csirke mellett döntöttünk rizzsel. Miután megvettük felmentünk a lakásomba. Lepakoltam a tankönyveimet, majd a fürdőszobában átöltöztem kényelmesebb otthoni viseletbe.

Kamphan addig megterített és helyet foglalt a konyhaasztalnál. Jóízűen befalatoztuk az ételt, meg kell hagyni, nagyon ízletes volt.

- Mondd, mi bánt. Tudom, hogy van valami. – Mondja Kamphan.

- Azt hiszem, bajban vagyok. Mindent elrontottam.

- Ugyan mit?

- Te nem vettél ma észre semmit?

- Hmm... Mit kellett volna?

- Mondjuk azt, hogy ma nem is láttuk Veet! – Nyögöm ki ezt a fájó mondatot.

- Most, hogy mondod! Nem tudtam, mi hiányzik mellőled! Mi történt?

- Összevesztünk szombaton és azóta nem láttam. – Lógatom az orrom.

- Ne legyél elkenődve, majd kibékültök, ez még nem a világ vége! Amúgy min vesztetek össze?-

- Azt hiszem, kikosaraztam.