Farkastörvény

1. Utazás

A csomagtartó hangos csattanással jelezte, hogy bezáródott és a kocsit is megremegtette, amitől hirtelen rezzentem össze a bambulásomból. Kicsit nyújtózkodtam egyet majd két ujjammal megdörzsöltem a szemeimet abban reménykedve, hogy talán kicsit enyhítek a folytonos lecsukódó érzésen. A számban keveredő reggeli keserű ízt elnyomta a mentolos fogkrémem, ami most a táskám legalsó zsebébe volt behajítva valahol a fejhallgatóm alá. 

- Jóreggelt kis álmoskám. - huppant be a nyitott ajtón Evan a volán mögé és a fél kezével összekócolta a már eleve elég szarul álló, elaludt fekete hajamat.

- Nemár... - csaptam el a kezét egyből nyöszörögve és még egy hatalmasat nyújtózkodtam - Hajnali négy van, örülök ha élek. Egyáltalán miért kell ilyenkor indulnunk? - kérdeztem mérgesen és a vigyorgó férfira néztem. Hogy lehet ilyen korán is ennyire vidámnak lenni?

- Mert oda akarok érni estére. Tudod hogy utálok hotelekben éjszakázni, semmi kedvem nincs hozzá. - válaszolt mosolyogva majd elhelyezkedve az ülésén lazán becsapta az ajtót és a kulcs után nyúlva beindította a motort, a kis öreg Opel Astra f pedig nagy nehezen felberregett. 

Evan az egykori "igazi" családom nagyon közeli barátja volt, legalább is nekem valami ilyet mondott szóval én így tudom és kb semmi közös vér nincs bennünk. De amióta az eszemet tudom mellettem van és úgy ahogy, kicsit nehezen de felnevelt. Nagyon rendes jófej arc és inkább tekintettem bátyámnak mint gyámomnak. De sose mesélt nekem semmit, se a fiatal életéről, se a szüleimről se semmiről ami előttem történt... Mintha csak azóta tartana az élete hogy befogadott engem.

A férfi már a húszas évei végén járt de a rövid világos barna haja és a teljesen ránctalan arca miatt letagadhatott volna simán pár évet. Borostás kicsit még fáradt arcán mint mindig most is ott ült az indokolatlanul nagy mosolya és bara szemében is izgatottság csillogott. Mindig pörgős élete volt, mindig vidám volt, mindig kereste a kihívásokat és mindig a dolgok jó oldalát próbálta nézni.

A kicsit már öreg, vörös kocsi most utoljára gördült ki a nagyvárosi tömbház alól és indult el az új otthonunk felé. A csomagtartóban és a hátsó üléseken ott sorakoztak az odagyömöszölt nagy karton dobozok és bőröndök amik a kátyús út miatt a zötykölődő autóban folyton egymásnak ütődtek.

Nem nagyon értem hogy ki az az elmeroggyant még rajtunk kívül aki kiköltözne a városból és csak így itthagyná az eddigi életét, a munkáját, meg az otthonát.

- Evan vissza kell fordulnunk. - mondtam hirtelen mikor elsuhantunk egy, az utca sarkán álló nagy szürke ház elött aminek a fényes ablakai tükörként verték vissza a körülötte lévő várost és a piros kis kocsit aminek az ablakában egy fiatal, fekete hajú fiú bámult vissza rám világvége tekintettel.

- Miért? Otthagytál valamit? - kapta felém a fejét a férfi kicsit megrémülve de mivel én az ablak szélén könyökölve bámultam ki így csak a feketés üveg halvány tükröződéséből láttam meg a kérdő pillantását.

- Az életkedvemet... - nyöszögtem fáradtan mire az arca megenyhült és mosolyogva legyintett egyet majd visszafordult az út felé.

- Neked olyan sose volt. - jelentette ki félig nevetve mire a szememet morcosan összehúztam.

- Hát pedig ezek után még annyi se lesz! - jelentettem ki majd kicsit lejjebb csúsztam az ülésen a kezemmel még mindig támasztva az arcom. Hazudnék ha azt mondanám hogy nem jutott eszembe párszor hogy inkább kiugrok a kocsiból mintsem hogy nekikezdjek a macerás új életemnek... 

A belvárosi út kicsit egyenletlen részeinél a kocsi egy pillanatra pattant egyet mire idegesen ültem fel ismét egyenesen az ülésben. Szerencsére nyáron, a kora hajnali órákban még nem volt akkora a forgalom mint a megszokott, de így is sok jármű, meg sárgán felvillanó taxi száguldott el mellettünk.