Farkastörvény

13. Pokoli nap

Ash szótlanul és komoran ült mellettem egész órán, nem köszönt amikor először meglátott és nem is nagyon szólt hozzám, még csak rám se nézett. Csak ült a padban és irkálta az óra anyagát a füzetbe. Nem mintha különösebben bántott volna a viselkedése csak nagyon idegesített a jelenléte és hogy ennyire behisztizett rám a múltkori miatt.

Mérges vagyok rá, mérges vagyok mert nem látja be hogy feleslegesen majrézott. Nem kreálok feszültséget, nem vagyok védtelen és nem szorulok a segítségére se, vagyis téved.

Szünetekben egyből felpattant a helyünkről és kisietett a teremből az udvarra beszélgetni a felsőbbéves haverjaival. Órákra visszajött ugyan de ugyanúgy folyton kerülte a tekintetemet és szabályosan keresztül nézett rajtam mintha csak levegő lennék.

Nem mintha én annyira magamra akartam volna erőltetni a beszélgetés kezdeményezés szerepét de azért egy idő után már kezdtem rosszul érezni magam hogy ennyire semmibe vesz. Nem én kezdtem a veszekedést hanem ő, mégis úgy tesz mintha én lennék a hibás amiért önmagam vagyok. Hát ez tényleg kurva jó...

Vele ellentétben én csak nagyszünetben mentem ki ebédelni a szokásos helyemre, a suli melletti eldugott kőlépcsőre ahol bár végül szomorúan vettem tudomásul hogy nem vár engem ott a mogyoró barna hajkorona azért legbelül reménykedtem benne hogy a csengőszó elött még felbukkan és talán, ha nagy szerencsém van, belátja a hibáját majd térden csúszva kér bocsánatot tőlem.

Nagy meglepetésemre viszont ez nem történt meg de végül mégse kellett egyedül töltenem a szünetet. Alig tíz perc után, hogy egyedül ücsörögtem a lépcsőn végül társaságom lett.

- Szi... szia. - köszönt félénken a szőke copfos lány aki a kezét tördelve állt meg elöttem pár méterrel.

- Ó, helló Lucy. - köszöntem én is vissza egy halvány mosollyal - Nem ülsz inkább le? Vagy mész valakihez? - érdeklődtem halkan mintha attól félnék hogy már az ember lány se akarja a társaságomat csak az illem miatt jött ide egy gyors köszönésre és már menne is.

- Hozzád jöttem. - vallotta be egy kis mosollyal majd lassan közelebb jött és leült mellém az eggyel alattam lévő lépcsőfokra. A koptatott, világoskék farmerbe bújtatott lábait maga mellé fordítva feltette őket is a lépcsőre majd átkarolta őket - Olyan szomorkásnak láttalak. - mondta mire lesütöttem a szemem és megint a cipőmet kezdtem tanulmányozni amit a szőkeség is észrevett - Valami baj van?

- Csak... - kezdtem idegesen majd egy pillanatra elgondolkoztam. "Csak" mi a bajom? Azt mégse mondhatom hogy 'csak minden' mert az olyan lenne mintha én is egy hisztis picsa lennék mint kábé úgy az összes lány osztálytársam. 

Az igazi bajom nem is igazából az hogy Ash most levegőnek néz hanem hogy elötte olyan szinten lenézett engem hogy majdhogynem életképtelennek éreztem magam. Biztos haragszik rám, persze én is haragszom de azért köszönhetett volna reggel, vagy legalább megbeszélhettük volna. Lehet hogy azt várja hogy bevalljam hogy igaza volt, de ha egyszer nem volt akkor nem tudom mit vár tőlem.

- Csak összekaptunk valamin Asherrel. - nyögtem ki végül halkan mire a lány a legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott - Ezen meg mit lehet mosolyogni? - kérdeztem morcosan felháborodva azon hogy a lány csak így megmosolyogja a gondjaim.

- Jaj bocsi, semmi csak tudod... - kezdte a magyarázkodást és láttam rajta hogy zavarja amiért megbántott és próbálta elfojtani a mosolyát, több-kevesebb sikerrel - Ash nem egy könnyű eset. A nyugodt és kedves külső ellenére elég furcsán tud néha viselkedni...

- Hát azt tapasztalom. - mondtam most már én is egy halvány mosollyal. 

- Képzeld már tavaly is direkt kiszáműzette magát mindenhonnan. - mesélte a lány olyan komoly arccal hogy nem tudtam hogy tényleg komolyan is gondolja vagy csak viccel.