---Nem Gondoltam Volna---

20. rész

__________________________________

Melissa Palmer
Szemszöge
__________________________________

Lassan nyitam ki a szemeimet. Egy fehér szobába találtam magam. Egy fehér ágyban feküdtem amiből lassan ültem fel. De mikor az ágy mellé néztem egy gyönyörű női alakot láttam meg. Hosszú szőke haja válaira omlott miközben gyönyörű kék szemeivel nézet engem. Mostmár tudom hogy Harmat kire is hasonlít...Várjunk mi van? Ha őrá hasonlít Harmat akkor ő csak is Diego és Harmat anyukája.

-¡Buenos días! [Jó reggelt!]-köszönt mosolyogva.-Jaj bocsánat nem biztos hogy értettél belőle valamit...-kezdett el magyarázkodni.

-Ne aggódjon értettem Diego megtanított spanyolul egy kicsit.-mondtam egy nagy mosollyal. 

-Gondolom most azon gondolkozol hogy én ki vagyok...-kezdtem bele egy kis csend után.- A nevem Lorena Ana Díaz Rodríguez, Diego és Harmat édesanya vagyok.-mondta egy büszke mosollyal majd leült az ágy mellé.

-Harmat nagyon hasonlít magára!-mondtam ki őszintén.-De most segítene egy kicsit? Mégis hol vagyok?-kérdeztem.

-Most jelenleg egy kórházi ágyban fekszel kómában vagy. Ez a hely a lelkek szobájának is hívják ha az adott lélek élet vagy halál között lebeg vagy kómába van.-magyarázta meg majd körül nézet.-De a szobából ítélve te csak egy kisebb alvásban vagy. De a legfontosabb hogy fel kell kellned Diego miatt!-mondta majd újból a szemembe nézet és a kezemet megfogva mosolygott rám.-¡Tú eres el sentido de la vida de mi hijo! [Te vagy a fiam életének értelme!] ¡Tienes que volver con él! [Vissza kell menned hozzá!]-mosolygott rám.

-Tudja most találkoztunk először de már tudom hogy Diego kinek a személyiségét örökölte. Hiszen Diego is ugyan ilyen kedves és gondoskodó!-mondtam majd megláttam a szemébe szökő könnyeket de még akkor is egy nagy és őszinte mosollyal nézet rám.

-Kérlek szerelmem nyisd ki azokat a gyönyörű szemmeidet és menjünk haza! Nézd... Nem fogok el mozdulni mellőled ha nem kelsz fel.-szólt egy halk ismerős hang.-Melissa...-mondta majd egy bizergő érzést éreztem meg a kezemnél.-Mira, mi amor, ya son más de las 7. [Nézd, szerelmem, már 7 után van.]-hallottam meg a reménykedő hangot majd elmosolyodtam.

-Szeretnéd látni?-kérdezte a mellettem ülő nő.

-Lehetséges? Mármint itt is láthatom?-kérdeztem értetlenül.

-Igen, gyere!-kelt fel Lorena és a kezét felém nyújtotta. Megfogtam a kezét és mire újra kinyitottam a szemem már nem a fehér szobába voltunk hanem egy kórházi folyosón. Mellettem megindult Lorena az egyik szoba felé én pedig követem. Az utunk egy ajtó elé vezetett majd átlépve rajta a szemem elé tárult egy szívszorító látvány.

Az ágyban én feküdtem a szoba csendben. De a szemeim végül az ágy mellett ülőre tévedt aki éppen békésen aludt és nyugodtan vette a levegőt miközben a kezem fogta.

-Mióta vagyok kórházban?-kérdeztem Lorena-tól.

-Most van a második nap. Az orvosok csak remélni tudják hogy visszatérsz. De ez csak rajtad múlik hogy vissza akarsz e térni a fiamhoz?-nézet rám de szerintem a választ ő maga is tudta.

-Persze hogy vissza mennék... De úgy érzem néha hogy nekem sokkal jobb így. Semmi fájdalom, és nem kell törődni hogy ki mit gondol...-sóhajtottam egy nagyot.-Tudja kis korom ott csak is egy szerető családra vártam. Egy olyan családra ahol a szülőkre támaszkodhatok ha egy rossz napon vagyok túl. Mikor elment tőlünk apa csak is a bátyámmra voltam utalva hiszen anya ezt nem tudta elfogadni és a rossz felé ment. De most ott fekszem az ágyban egy lőtt sebbel amit a halottnak vélt bátyám okozott.-mondtam majd könnyes szemmel néztem a csendben lévő asszonyra.