---Nem Gondoltam Volna---

24. rész

__________________________________

Melissa Palmer
Szemszöge
__________________________________

1 hónappal később

Már 1 hónapja hogy keményen edzek a két nap múlva lévő avatásomra amit Mr. Rodriguez úr végül megengedett nekem. De 1 hónapja annak is hogy elveszítettem egy szívemhez közel álló embert. Antonio úr 1 hónapja küldött egy üzenetet arról hogy megtalálták Diego holttestét. A temetése maffia vezérhez méltón lett megtartva de én mégis úgy éreztem hogy nem ezt érdemelte. A temetés óta estéket sírok végig és néha az evés is mulandó lett számomra. Csak is az edzésekre figyelek amibe Harmat és Rafael segítenek. Sok estén átt tudtam gondolkozni hogy most mihez is kezdjek magammal. Hiszen mióta megismertem Diego-t egy pillanatra se mozdultam mellőle. De újra eljutottam arra a szintre hogy nebízak senkiben. A szívemet végleg bezártam és alig engedtem be valakit.

-Melissa figyelsz rám?-hallottam meg Rafael hangját majd éppen időben tértem ki egyik ütése elől.

-Igen csak el gondolkoztam. Bocsánat folytathatjuk!-mondtam majd egy nagy levegő kifujás után felemeltem az ökleimet és vártam a következő ütést. De Rafael csak megfordult és az edző terembe lévő asztalhoz ment majd a rajta lévő törölközővel meg törölte az arcát.

-Ha folyton el kalandozol akkor semmi értelme annak hogy gyakorolunk.-fordult felém majd az asztalon lévő pohárba öntött vizet majd felém nyújtotta. Elfogadtam tőle majd fáradtan ittam belőle ami most jól jött a kiszáradt torkomnak.-Nézd tudom hogy mit...-kezdet bele de én egy mérges pillantásal közbe vágtam.

-Hogy mit érzek? Ne már Rafael most komolyan? Senki se tudja hogy mit érzek! Szóval ne csinálj úgy mintha tudnád hogy milyen érzés!-keltem ki magamból és már vártam hogy a szemeimből a könnyek elinduljanak de ez nem történt meg. Mivel már annyit sírtam az 1 hónap alatt hogy egyszerűen már csak a fájdalmat éreztem és semmi könny nem jött vele ki. Letettem a poharat az asztalra és ki mentem egy fáradt és szomorú sóhajal karöltve. A fájdalom újra a szívembe költözött mikor elhagytam a termet és elindultam az ismerős folyosókon. Az idő alatt Antonio úr azt szerette volna hogy ide költözek a bázisra amit nagy nehezen de végül sikerült belátnom hogy jobb nekem itt lenni és nem otthon sírni.

-Señora, ¿eso fue todo del entrenamiento de hoy? [Hölgyem, ennyi volt a mai edzés?]-lépet mellém már megszokott kérdésével Pedro a másik oldalamon pedig Raúl ált meg. Igen mióta Diego nincsen azóta Antonio úr kinevezte az én testőreimnek őket. Aminek nagyon örültem hiszen velük elehetett beszélgetni és nagyon hűségesek is voltak Diego-hoz.

-Hoy no presté mucha atención... [Ma nem nagyon figyeltem...] Pero este tiempo de entrenamiento fue suficiente por hoy. [De ez az edzésidő mára elég volt.]-néztem rájuk miközben felfelé indultunk a lépcsőn ami felvezet a felső szintre.

-Diego úr az oka neki?-kérdezte meg halkan Raúl majd egy szomorú mosolyt is küldött. Hiszen nekik is borzasztóan hiányozhat Diego mivel az ő kapcsolatuk már baráti volt. Hiába volt Raúl-nak és Pedro-nak a főnökük mégis soha nem láttam volna hogy úgy bánjon velük mit az apja a saját testőreivel. Nem egyszer volt már alkalmam látni azt az oldalát Mr. Rodriguez-nek akitől igazán félnek az emberek.

-Raúl, mejor déjalo ya...[Raúl, jobb, ha most hagyd...]-szólt Pedro mikor látta hogy ez a téma nem igazán van az inyemre.

-No hay nada malo.[Nincs semmi baj.]-szóltam rögtön rá.-De hogy mi az oka hogy nem tudok koncentrálni még én magam se tudom szerintem.-néztem rájuk majd tovább már nem is beszélgettünk csak csendben mentünk a fenti folyosón.