Celeste

28

Sam megfogta a kezem és együtt sétáltunk be a suliba. Mindenki minket nézett. A pletyka igazzá vált. Persze nem úgy ahogy ők gondolták. Semmit sem tudnak rólam, rólunk, de Samről legfőképp semmit.

Egész napunk arról szólt, hogy lassan le kell adjuk a jelentkezési lapokat az egyetemekre. De csak egy gondolat keringett a fejemben. Akarok én egyetemre járni? Austin akarta belém beszélni azt hiszem. Egész ősszel a jövőmről és tovább tanulásról beszéltünk. De nem tudtam valóban azt akarom e. Ez pedig annyira nem hagyott nyugodni, hogy mikor délután lent ültünk a klubban Sammel, gondoltam rákérdezek ő mit gondol.

-Sammy.-az asztalon dobolt az újjaival és teljesen el volt varázsolva.-Mit gondolsz az egyetemekről?-fogtam meg a kezét,  hogy rám figyeljen.

-Szar és szopás az egész.-ezek szerint ő nem tervez jelentkezni. Láttam, hogy átfut egy gondolatmenet rajta.-Héjj, de ha te menni szeretnél egyetemre, ne én tartsalak vissza. Felőlelem az ország másik végébe is jelentkezhetsz. Úgyis megyek utánad, és hozzád ahogy tudok.

Édes volt, hogy így gondolta. Nem kérlelt volna, hogy a közelben maradjak.

-Igazából azt hiszem nem akarok tovább tanulni felső oktatásban.-jó volt kimondani.

-És ezzel semmi baj nincs.-megértő volt.-Tudod nem mindenkinek való az a nyomás. Én például biztosan nem bírnám. Rengeteget kell tanulni, és jelenleg örülök ha minden nap felkelek.-szomorú volt.

-Erről még sosem beszéltünk. Mármint így ketten. Neked van valami terved a jövőre nézve?-bele ittam az előttem lévő kólába, és valahol örültem, hogy tudunk errről is beszélni és, hogy Sam semmire sem akar rábeszélni.

-Őszintén érettségi után amíg nem érzem teljesen jól magam, nem fogok semmibe se belekezdeni.-ez persze érthető volt.-Andreval meg apámmal már beszéltünk róla mi lesz ezután. Autószerelőnek szeretnék menni. Elkezdtünk a betegségem előtt foglalkozni, tanulni Andreval. Szerintem egy három hónap alatt letudnék vizsgázni. Aztán persze ebben dolgoznék. Nagyon vonzanak az autók, motorok és minden. Ha minden jól megy akkor a huszadik születésnapomra megkapom a nagyapám egyik lakását nem messze innen.-jó volt hallani, hogy minden szar ellenére vannak céljai.

-Ez nagyon jól hangzik. Akkor kapsz egy saját lakást?

-Igen, a szülinapom után át is költözök.-tehát még májusban.

Kicsit aggódok mi lesz vele ha teljesen egyedül lesz. Persze biztos sokszor leszek nála, és biztos, hogy Thomas is átfog menni hozzá gyakran de akkor is.

***

A szobámba ahogy felértem, egyből észrevettem, hogy valami furcsa. A ruhás szekrényem nyitva volt, az ágyon pedig fel volt gyűrve az ágytakaró. Egyből elkezdtem vissza rendezgetni, majd megéreztem azt a bizonyos illatot. Ezer illat közül is felismerném. Amint megcsapott a felismerés szinte lerohantam az emeletről. Nagyi és anyu a konyhába ültek és kávéztak.

-Mi történt?-kérdezte ijedten anyu. Még a kávéját is letette az asztalra. Látszólag a zilált kinézetemre nem volt felkészülve így nyolc óra munka után.

-Itthon volt.-ideges és izgatott voltam.

-Ki?

-Kate. Itt volt. Fent volt a szobámba.

-Jajj Celeste, dehogy volt.-legyintett nagyi.

-De mondom. Tudom. Mindig mikor itt járt feldúlja a szobám és éreztem a parfümjének az illatát.-mintha csak valami szellemről magyaráztam volna.

Nagyi a kávéját kavargatta és fel se nézett belőle. Gyanús volt.

-Anyukám, ugye nem? Megint?-kérdezte anya. Feldúlt lett.

-Istenem hát a kisunokám. Persze. Én mindig visszaengedtem. Évek óta hozzám jön haza, nem talált otthon, hát ide jött. Egyébként meg abbahagyhatnád ezt a gyerekes sértődöttséget és megbocsájthatnál végre a kislánynak! Olyan amilyen, de a lányod. Te sem voltál jobb fiatal korodban!

Kate. A nővérem. Róla nem beszélünk itthon. Soha. Egy ideje ennek már. Úgy tesz mindenki mintha nem létezne, mert a szüleinknek így a jó. És már megszoktuk, hogy másnak sem beszélünk róla. Persze mindennek meg van az oka. Kate öt évvel idősebb nálam. Azt hiszem a gimis kora alatt bekkatant és a tipikus nagytesó szindrómába esett. Állandóan pátyolgatott minket Carlossal. És az sem segített a helyzeten, hogy közös szobánk volt. A szüleink lazák, és engedékenyek. De egyetlen dolgot nem tűrnek el. A hazugságot. Kate pedig.. annyi idős volt mint most én, és egyszerűen megbízhatatlan volt, és hazugságot hazugságra halmozott. Soha nem tudtuk valóban hol és kivel volt. Apa állandóan tiszta idegbeteg volt miatta. Azt nem tudjuk pontosan miért kezdett ebbe bele. Bár sejtjük, hogy azért mert már azt letagadta, hogy meleg. Holott ezzel senkinek semmi problémája nem lett volna, főleg, hogy sejtettük. Anyuék szinte minden nap üvöltöztek vele, mert mindig kiderült valami. De nem itt szakadt el a cérna. Hanem, hogy érettségi előtt lelépett. Anya könyörgött, hogy jöjjön vissza, nem érdekli ha utána elmegy, csak fejezze be az iskolát. De nem jött. Majd egyszercsak rá pár hónapra betoppant. És kezdődött a körforgás. Egy éven keresztül pár hetente, havonta egyszercsak hazajött. Igérgetett fűt-fát, hogy marad, megváltozik. És az a legrosszabb az egészben, hogy nekem és Carlosnak kamuzott a legtöbbet. Beetetett minket, majd másnap reggelre már tovább is állt és ismét nem láttuk és nem tudtuk mi van vele. Elérhetetlen volt. Majd következett, hogy már úgy jött haza, hogy csak a nyomait láttuk, de őt nem. Egyszer pont az éjszaka közepén lopózott be néhány ruháért talán, de pechére a szüleink pont a nappaliban ültek mert apa egyik céges bulijában voltak. Itt jött a fekete leves. Olyan szinten összevesztek, hogy az hihetetlen. Kate és anyu olyan dolgokat vágtak egymás fejéhez, hogy ezt apa megelégelte és megtiltotta, hogy hazajöjjön. Bár biztos vagyok benne, hogy néhányszor járt itthon csak mindig óvatos volt. Néha hagyott nekem leveleket eldugva, hogy merre járt és mindig leírta, hogy reméli jól vagyok.

Az udvarról üvöltözést hallottunk. Egyszerre kaptuk a fejünk az ablak felé. Apa volt és Kate. Hát tényleg itt van, és nem én képzelődök. Nem igazán értettük mi történik majd csak annyit láttunk, hogy apa indulatosan mutogat a ház felé és üvölt, hogy menjen befelé Kate. Fél perc leforgása alatt mindketten bent álltak a konyhában. Mindenki feszült volt, csak én nem. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon és az újjaimat tördeltem. Kate felém fordította a fejét, meglepett volt majd oldalra billentette a fejét és elmosolyodott. Rögtönk kizökkentett minket apa.

-Mond el anyádnak is.-szól rá.

Anyu felvont szemöldökkel nézett rá.

-Haza akarok jönni.-túrt bele hosszú szőke hajába.

-Nem.-közölte anyánk hidegen. Összefonta a karját maga előtt.

-Ha Kate nem maradhat, megyek én is.-állt fel az asztaltól nagyi.

-Hova mennél?-kérdezte unottan anya.

-Nem mindegy? Nektek úgyse számít ki merre jár!-kiabált rá nagyi.

-Nagyon is számít!-emelte fel a hangját apa is.

-Miért nem bizonyíthatok? Had maradjak. Most utoljára.-kétségbe volt esve teljesen Kate.

-Én azt akarom, hogy maradjon.-mindenki rám nézett.

-Celeste.. ez nem így működik.-rázta meg a fejét anyu.

-A két kislánynak szüksége van egymásra! Elég legyen ebből a butagságból.-a nagyi mindig ezt mondta. Minden hónapban bele kezdett. És igaza volt.

Katettel egymást néztük, és mint gyerekkorunkban, vártuk mi lesz a válasz.

-Jó. Egy hónap. Ha egyikőtök bukik, mindenki bukik.-ez azt jelentette ha Kate megint elbassza, annak következményei lesznek számunkra is.