Celeste

15

Austinnal a tegnapi eset után nem kerestük egymást. Nekem semmi kedvem nem volt hozzá, ő pedig láthatóan megsértődött. Carlos meggyőzött, hogy semmi gond, majd kibékülünk, emiatt ne legyen szar kedvem, inkább foglalkozzak a jelennel. Úgyhogy így is tettem. És ahogy Sammel megbeszéltük ma átjöttem hozzá. Egész jó idő volt, szóval kint ültünk az erkélyen és élveztük a napsütést.

-Fáj a hasam.-panaszkodtam.

-Megvan?-kérdezte olyan megértően, ahogy még fiútól nem hallottam.

-Aha...-mondtam el. Nincs ebbe semmi ciki, főleg, hogy nem piszkál vele.

-Akarsz enni fagyit? Csoki öntettel?-kérdezte kedvesen.

-Van olyan opció, hogy extra csokisan?-vigyorogtam rá.

-Hát persze kicsi Celeste. Neked bármit. Mindjárt jövök.-állt fel.

Megigazította a nadrágját mert már megint lecsúszott. Fogyott..megint. Bele túrt a hajába és lazán besétált. Amíg vártam rá, az utcán lévő embereket néztem. Mindenkire jó hatással vol az idő. Lassan jön az esős, szeles rossz idő. A hideg, és már délután sötét lesz. És én ezt nagyon nem várom.

Sam a kezében kettő fagyikehellyel tért vissza, és a zsebében üdítővel.

-Adj helyet, melléd ülök.-tessékelt arrébb, hogy elférjen mellettem az elvileg két személyes kipárnázott rattan ülőn, amit egyedül foglaltam el.

-Imádlak.-vettem el tőle a fagyimat. Mosolyogva ült le mellém. Ma egész jó kedve volt.

-Előbb ez.-vette ki a zsebéből az üditőt és egy gyógyszert. Kérdőn néztem rá.-Fájdalomcsillapító.-adta a kezembe. Hálásan néztem rá.

Ettük a fagyinkat és beszélgettünk, nevetgéltünk, aztán megláttam hogy atelefonja az elöttünk lévő kis asztalon le van támasztva.

-Miért van ott a telód?

-Megörökítem magamnak ezt a napot.-vonta meg a vállát.

-Miért??-zavarba jöttem. Nem egészen értettem mi célja van ezzel.

-Nagyon fontos vagy nekem, ezt te is tudod. Ha egyszer ez a Baker gyerek megkérdőjelezné a barátságunk, én elé tudjak állni, és megtudjam mutatni.... ez nem kényszer, nem történik köztünk semmi. Csupán boldog vagy a tásrsaságomban és felszabadult.-megdöbbentett. Nem is kicsit. És itt tudtam biztosra. Fentről őt küldte nekem Jason. Sam egy olyan barát, akire szükségem van. És ismerem milyen indulatos. Eddig arra számítottam volna, ha nézet eltérés lenne köztük Austinnal, neki menne. De nem. Szeret és tisztel annyira, hogy egy nyugodt megoldást találjon, hogy ne vesszen el a barátságunk. És ez becsülendő. Kicsit meghatott ezzel.-Minden rendben?-fürkészte az arcomat.

-Csak nagyon szeretlek Sam, és köszönöm, hogy a legjobb barátom vagy.-töröltem meg a szemem.

-Celeste..-megöleltem, majd adtam egy puszit az arcára.

-Legalább, megmarad az utókornak a felvétel.-mentem bele a dologba.

-Nem énekelsz valamit? Jó emlék lenne.-karolt át.

Átgondoltam. Miért is ne? Már hallott énekelni. És tényleg jó lenne évek múlva vissza nézni.

-Megvan melyik az Adeletől a Rolling in the deep?-reménykedtem.

-Persze, azt mindenki ismeri. Óóó, adjam alá a ritmust? Jó ha kezemmel dobolok az asztalon?-a gondolataimban olvasott.

-Jó lenne.-csaptam a combjára.

-Akkor n fogd vissza magad.-látszott mennyire örül, hogy igent mondtam a dologra.

Elkezdte finoman dobolni a szám ritmusát. Aztán beszálltam én is, majd elkezdtem énekelni. Éreztem, hogy boldogság tölt el. Elengedtem magam és kiengedtem a hangom, úgy ahogy Adele is tette a számban. Aztán amire nem számítottam, Sam is elkezdte velem énekelni. Nem volt tökéletes hangja és mély, rekedt volt. De az én erőteljes hangommal együtt szerintem nagyon jól hangzott. Egymást nézve énekeltük. Ahogy a szám véget ért tapsolást hallottunk. Mindketten a fejünket forgattuk. Aztan Sam kinézett az erkélyről mire füttyögés hallattszott.

-Asszem közönségünk van.-mutatta, hogy én is menjek oda. Senki nem volt az utcán aki ránk figyelt volna. Majd megláttam, a szemben lévő lakás erkélyén az embereket. Egy középkorú csapat baráti összejövetelnek tűnt. Körübelül heten voltak ott, és minket figyeltek. Sam apja is ott volt.

-Gyerünk Sammy!-kiabált át az egyikük.-Még egyet!

-Apám barátai.-magyarázta Sam a nyílvánvalót.-Mit gondolsz, lenyomunk nekik még egyet?

-OneRepublic?-nem tudom mi volt ma velem, de nagyon elengedtem magam.

-Love runs out?-kérdezett vissza. Hatalmas vigyorral a fejemen bólintottam, és ezúttal az erkély korlátjának peremén kezdtük el dobolni. Thomas és a barátai, akik ismerték, ők is besegítettek. Annyira boldog voltam ebben a pár percben, mint eddig életem során még nem. Ez a szomrú igazság.

Ezért mondják, hogy a legjobb barátunk a lelki társunk. Mert közelebb engedjük magunkhoz mint bárki mást. Nem félünk megmutatni a valódi arcunkant. Nem félünk kibontakozni. Mindent megbeszélünk. Megosztjuk egymással a lelkünk nagyobb részét. Egymásra hangolódunk, és mint, most is, bármit is teszünk, lehet az egy hülyeségből való éneklés. Egymásnak énekelünk. Ez az a szeretet, amit soha nem fog senki se megkapni a lelkitársunkon kívűl. Ez nem szerelem, nem párkapcsolat, senki se értse félre. Ez a szívűnk mélyéről jövő tiszta szeretet. És ezt tudjuk anélkül is, hogy elmondanánk egymásnak. Ez az egyetlen dolog az életben ami biztos pont. És ha ezt elcseszed ritka, ha újra rátalálsz egy ilyen emberre. De nekem szerencsém volt. Ha öreg leszek, lehet bárki a férjem...én ezekre a boldog pillanatokra fogok visszaemlékezni, és ezek fognak életben tartani.

******

Mire haza értem már késő volt. A szüleim lazák, amíg az iskolában jól teljesítek, akkor jövök haza amikor csak akarok, és bárhová elmehetek. De nem akartam őket felébreszteni. Felosontam a szobámba, még villanyt sem kapcsoltam sehol. A szobámba se akartam hangoskodni, ezért csak átvetettem a pizsim és az ágyba feküdtem.

Elővettem a telefonom és ez az üzenet fogadott:

Nyuszi💕: Nem gondolod, hogy kicsit késő van? Láttam, hogy most értél haza.

Mi köze hozzá? Ez az átka ha barátod a szomszédod.

Én: De.

Nyuszi💕: Hol voltál?

Én: Én kérdezgetem, hogy te mikor és hol vagy?

Nyuszi💕: Nem...

Én: Na látod. Itt van a gond. Én maximális teret adok neked. Te nekem nullát.

Nyuszi💕: Holnap találkozunk?

Én: Élőben akarsz kérdőre vonni?

Nyuszi💕: Nem, nem számít hol voltál. Csak veled akarok lenni